Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-05-21 / 21. szám
94. o'dal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1944. Gödöllőn lakott csendes visszavonultságban. Ott is termettek el. Bizony kevesen vettek részt a végtiszjfcességtevésén. Dr. Kováts J. István e. k. főjegyző hirdette felette az Igét: »Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg ti köztetek. És az én beszédem és prédikálásom nem emberi bölcseségnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában« (I. Kor. 2:2—4). Galambos Zoltán. A belmissziói mozgalmak tanulságai. Irta és elmondotta Tatán 1944 február 16-án a Timotheus Körben Perjési Ferenc református vallásoktató lelkész. 3. Ami a belmisszió gyakorlati megvalósításánál előadódó problémákat és tanulságokat illeti, azokra is utalnunk kell itt pár szóval. Sokan idegenkednek még manapság is a belmissziótól amiatt, hogy az külföldről behozott palánta egyházunkban s hogy azt nehezen veszi be a magyar ember természete. Ezt a kifogást röviden elintézhetjük az arra való utalással, hogy maga a keres,ztyénség s annak reformációja sem magyarországi talajról indult el s mégis gyökeret tudott verni a magyar életben, annyira, hogy hazánk némely vidékén »magyar vallásának« nevezik a reformátusokat. A belmisszió nagy és nehéz leckét adott az egyháznak azzal, hogy eleinte kívülről, szabad társulások formájában indult meg az egyházban felismert lelki-testi bajok és nyomorúságok leküzdésére. Magyarországi ref. egyházunk már felismerte azt a kötelességét, hogy e munkáknak magából az egyházból kell kiindulniok és az 1928—38. évi zsinat megalkotta a missziói törvényt, a III. törvénycikket; az Egyetemes Konvent pedig 1931- ben missziói Szabályrendeletet adott ki. Sok lelkipásztor és gyülekezet aztán, hogy a belmissziói kérdőíveket szabályszerűen kitölthesse, abba a hibába esik, hogy csak statisztikára dolgozik, anélkül, hogy az intézményekbe, társulásokba, egyesületekbe lelket vinne, vagy legalább igyekezne a belmissziói megmozdulás lényegét megismerni. Egyik esperes-lelkészünk például a vasárnapi-iskolai oktatást olyképpen oldotta meg, hogy az illetékes osztálytanítókkal vasárnapra az iskolába rendeltette összes növendékeit (talán azzal a nemes célzattal, hogy senki se maradjon ki közülük a vasárnapi iskola [áldásaiból) s így joggal kimutathatta, hogy egyházmegyéjében fölényesen veri a vásrnapi iskolai tanulók számával az összes gyülekezeteke.t így azonban a munka lényege: az önkéntesség és a személyes lelki élményekkel való ráhatás szenvedett kárt. A belmisszió gyakorlásától egyesek reklámszerü sikereket és csodás eredményeket várnak s ha az érdeklődés megcsappan, azonnal elcsüggednek. így jártam magam is az általam vezetett Ifjúsági Egyesülettel. Amíg színdarabokat adtunk elő, játékokat, önképzőköröket rendeztünk, az érdeklődés hihetetlen méreteket öltött. Szórakozásra igen hajlamos az ifjúságunk. De amikor a bibliaköri munkára kezdtük fektetni a fősúlyt, lassan kezdtek elmaradozni a csak szórakozni vágyó tagok s megcsappant a munkakedv. Rájöttem, hogy a kiindulás és a módszer volt hibás. Néhány lelkes tag személyes lelki összeköttetése egymással és a vezetővel a legbiztosabb bázis az egyesületi élet kifejlesztésére és megtartására. Most már ezen az alapon igyekszünk tovább haladni s híála Istennek, az eredmény sem maradt el. Minden belmissziói megmozdulásnál általánosságban arra kell vigyáznunk, hogy üres hivataloskodássá, merev és megkövesedett formalizmussá ne váljék. Az élet általában, így a vallásos élet sem szereti a megcsontosodást. De a másik véglet kinövéseire is ügyelnünk kell, nehogy a túlságos buzgalom szektás eltévelyedésekbe, gerinctelen, formátlan átlagkeresztyénségbe süllyessze a mozgalmat. Szilárd evangéliomi hiten és református hitvallási alapon kell tartanunk ;és vezetnünk az összes egyházi szeretetmunkákat. Azt hiszem, hogy a legtöbb gondot az alkalmas munkatársak kiválasztása és kellő összhangba-hozatala okozza. A megfelelő lelkesedés, a szakismeret, vagy a gyakorlati képesség hiányzik a legtöbb egyháztagból. Erre való alkalmasságra is nevelnünk kell őket, hűséges j. pásztori gondossággal. Az az erő, ami képessé tehet bennünket, lelkipászj torokat és a belmisszió egyéb munkásait egyaránt az egyházi közösségnek a belmisszió eszköze által való I felébresztésére, felrázására, élettel való megtelítésére, S nem más, mint a Krisztusból kiáradó s rajtunk keresztül sugárzó, megmentő szeretet. A Máté ev. 10. részében leírt missziói utasításokat és parancsot csak az I. Kor. levél 13. részében az egyház utolérhetetlen fenségében elénkállított szeretet szellemében lehet megvalósítani és végrehajtani. Ez az Ige megtanít minket arra, hogy szeretet nélkül semmit sem ér az ékesszólásunk, a tudományunk, az önmagunkba és a dolgokba vetett hitünk, a jótékonykodásunk, sőt az önmagát is tüzreadó | áldozatkészségünk sem. Megmutatja a szeretet nélküli élet sivárságát, a Krisztus nélküli embert, aki szegénységében irigykedik, haragszik, bosszút táplál, gazdagságában kérkedik, felfuvalkodik, a maga hasznát keresi. Szembeállítja vele azt a szeretetet, amely soha nem cselekszik éktelenül, nem örül a hamisságnak, hanem hosszútűrő, bűnt elfedező, igazságnak örvendező, reményteljes és kifogyhatatlan. Ez a Krisztus lángoló szeretetéből kiáradó melegség az az ellenállhatatlan erő, amely legyőzi a munkánkkal szemben sokszor megnyilvánuló idegenkedést és az ellenállást, amely segít megvalósítani a Szeretet Birodalmát. Ez segít eltűrni, elhordozni azt a sok hitetlen, mozdíthatatlan, bűnben élő, képmutató egyháztagot, megnyugosztani a megfáradtakat és megtcrheltetteket, akikért ez az egész mentő,, ! felébresztő és megújító belmissziói munka megindult, j »Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény mint a sír , a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai, sok vizek el nem olthatnák a szeretetet. < (Én. 8:6—7.) (Vége.) „Az én igehirdetésem.“ Ezen a címen jelent meg e lap hasábjain Somogyi Sándor cikke arról, hogy ő miként igyekszik hirdetni az Igét. Ez a cikk, ha nem is értek vele mindenben egyet, arra mindenesetre jó volt, hogy megkérdezzem magamtól: milyen az én igehirdetésem? Hitünk szerint a Szentírás Istennek az ember számára adott üdvüzenete. Az igehirdetőnek az á feladata,t hogy ezt az üzenetet felfogja, megértse s ha maga tisztában van vele, továbbadja azoknak, akikhez őt Isten küldte. Mielőtt tehát az igehirdetés elhangzik, magam állok meg az Úr előtt és kérdezem meg tőle, hogy mi iizennivalója van rajtam keresztül a gyülekezet számára. Amíg ide eljutok, én bizony nem tagadom, hogy nemcsak az ihletre, vagy sugallatra bízom magam, hanem sokat
