Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-02-27 / 9. szám
40. oldal. DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP 1944 A terezovac=suhopoljei missziói egyház. Emlékeim „egy elhalt missziói egyház“-zal kapcsolatban. A Kapan (Koppány?) felé s egyben a Dráva felé vezető utcán, ott, ahol a gradinai országút szakad ki belőle, volt egyik oldalon a posta, mellette kereszt, •melynek tövénél minden böjti estén lányok énekelték édes-bús éneküket; másik oldalon nagy telken nagy kerttel, jókora udvarral, benne szép mívü kerekes kúttá) nagy úriház, a missziói egyház háza. Kapuszín, nagy kapuval. Belőle az U alakú épületbe jobbra-balra nyíló zárt folyosó. A jobbra nyíló öt szobás úri lakba vezetett, annak végében hatalmas istállók. A balra nyíló vezetett a nagy ablakos lelkészlakba. Három szoba, téli konyha, előttük ablakos zárt folyosó. Aztán ajtó, mely •egy tovább folytatódó szintén zárt folyosóra nyílott. Ebből a folyosóból vezetett egyik ajtó az imaházba, amely istentisztelet céljára egyszerű padokkal és asztallal fölszerelt nagy szoba volt, a másik a hátulsó konyhába, A túloldali öt szobás lakást magyar orvos bírta bérben. A kapuszín melletti szobámban laktam. Benne a helyén maradt az elődnek egy ágya, asztala, szekrénye, melyeket már eladott, de a vevő tisztes kereskedői haszonnal . nekem átengedte. Szintén a helyén maradt a Julián-könyvtár szekrénye.. Egy szép faragott karosszéke volt még, amelyet nagyon olcsón átadott. Verőcén csináltattam egy ottománt, vettem négy széket. Az egyház könyvei és iratai számára csináltattam egy könyvszekrényt. Ez volt bútorzata a kedves szobának. Ablakain beragyogott a nap. És beköszönt mindig udvariasan, — bár kézszorításra sohasem találkoztunk — Borova szakállas szerb papja, amikor a postára járt. A posta miatt nagy forgalom volt az ablakom alatt. Így a kitekintő a szobámból is néprajzi ismereteket gyűjthetett. »Megismerni (a népet) már a járásáról.« A nőket egész biztosan meg lehetett. A lompos járású — német. A délceg, ropogós járású — az én magyar fajtám. Hasonló friss járású a délszláv nő, de a járása nem ropogós, .— mintha árnyék volna, olyan. A behatoló hang: magyar, horvát, szerb és német nyelv. Egyszer szokolünnepen — a szokof-induló katonás ütemei,, böjtben a kereszttől leányok éneke, — vidámabbaktól annak a 8-—10 kedves horvát dalnak egyike, — ennyi volt a dalkincsük! — amelyeket szinte azonnal megtanul az ember, de amelyeket ők inkább letelepedve társaságban szerettek dalolni, amikor egy jó hangú fújta a prímet, a többi mind a tercet. Dalaikhoz könnyű volt a tercet fújni, de tudta is mindenki. Ez a szoba volt a misszió főhadiszállása. Magában Terrzovácban fejlett egyházi életet nem élhettünk. 17-en voltunk csak benne reformátusok. A Csepeli néni jött meg mégis gyakran könyörgésre: az imaházban imádkoztunk ketten. Megtudtam utóbb, hogy lelkére a Géza fejedelem rokona, mert jutott a lelke gazdagságából két templomra is: előbb a kath. templomban hallgatott misét, azután jött hozzám. Így is örültem neki. Tarthattunk könyörgést. Délutánonként magam énekelgettem az imaházban. Ám a hónapok első vasárnapján megnépesedett az udvar s az imaház. Ünnepek első napján s újév napján szintén. Jöttek az én édes atyámfiai Borováról, Slanavodáról, Pcelic-ről, Rezovácról stb., a névtárakban olvasható falvakból és puszr fákról. Még a váskai körzetből is. Drága magyar arcok és hangok, hitet és szer etetet sugárzó szemek és leh kek és szívek, akik imádkozni, énekelni, bünbánatban Úrasztalához járulni akartak. És zengett énektől, imától, szentigétől az imaházunk s mikor az úrvacsorára került a sor, a jogosultak közül egv lélek sem mozdult a helyéről. Kenyeret előbb, utána luth. híveknek ostyát, azután bort osztottam, a ref. elvette a kelyhet, a lutheránusnak szájához emeltem. Odavittem nekik a padok közé, mert az Úrasztala körül nem fértek volna el. Kenyérről, borról gondoskodtam, de sor nem került rá. Hoztak ők, s azt tettük föl. Úgy éreztük magunkat, mintha itthon lettünk volna, de nem akármilyen, hanem lelkes gyülekezetben. Utána derék presbitereink bejöttek a szobámba egy kis negyedórára, egy pohár borra, — ők hozták ezt is, —, s azután hamar útra, ki gyalog, ki kocsin s a szép épületen kívül nyoma sem maradt, meg a magára hagyott pásztoron kívül, hogy itt csak az imént ekklézsia volt. (Folyt, köv.) Kiss Zoltán. ® cet | VEGYESEK | — Pásztorlevél-ben fordult Vásárhelyi János erdélyi református püspök a gyülekezetekhez az új esztendőben. A mélyen járó körlevélből közöljük az első részt: Az első szó, az első kérés és intelem, amelyet Isten nevében hangoztatok most az új esztendő kezdetén, ez a szó: Vigyázzatok. A háború döntő fordulataihoz érkeztünk el és igazán most van szükség arra, hogy minden magyar ember éber figyelemmel kísérje az idők járását, szigorú lelkiismeretességgel keresse a nemzet és egyházvédelmének érdekében szükséges okos magatartásnak útját. Most igazán nem lehet és nem szabad könnyen venni a dolgokat, mert minden megfontolatlan beszéd, cselekedet, elhamarkodott lépés kockára teheti nemzetünk és Anyaszentegyházunk jövőjét. Mire vigyázzunk legelső sorban ? Hadd feleljek erre a kérdésre is egy apostoli szóval: „Vigyázzatok arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere fel növekedvén megzavarjon és ezáltal sokan megfertőztessenek«, (Zsid. XII: 15.) Legelsősorban erre vigyázzatok. Természetes dolog, hogy az a háborús helyzet, amelyben élünk, naponként való gondot, terhet, nyugtalanságot jelent. Napról-napra nehezebb az élet és újabb és újabb panaszra adhat okot sok minden. Most van szükség azonban arra, amire az apostol kérte Krisztus gyermekeit: »Békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet«. (Zsid. X: 35—36.) Most kell megértetnünk a bátorító szót: »Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik lelkem«. Most kell szembe néznünk Istenben vetett erős bizalommal minden nehézséggel és felelnünk a történelmi élet élénkbe állított feladataira őseinkhez méltó szilárd elhatározással: »Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk«. (Zsid. X:38—39.) Hozzánk nem is nagyon távoli időkből egy keserves történelmi tapasztalatnak lelket megrendítő óvó figyelmeztetése szól és tanít ez apostoli intelemnek megértésére és követésére. Az első világháború legnehezebb szakaszában sátáni kísértésnek engedve elveszítette nemzetünk a békességes tűrés fegyelmét, szilárdságát, hűségét és kitartását és tudjuk, hogy milyen megrázó szenvdeés és gyász zúdult reánk amiatt, hogy türelmetlenül eldobtuk, kiadtuk kezünkből az egységes, mindvégig helytálló cselekvésnek lehetőségét. Annak, ami akkor történt, nem szabad mégegyszer megtörténnie. Mindnyájatokat, kiváltképen titeket férfiakat, gyüle-
