Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)

1944-02-20 / 8. szám

Ötvenötödik évfolyam.

8. szám.

Pápa, 1944 február- 20

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

MEGJBJjENIK minden vasárnap. _____________________________---------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK---------------------------------------F.ÍLELÖS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ J TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK

Rövidítések.

A mai világban, amelyről azt szokták mondani, hogy rohan, igen divatos egyes intézményeink nevének rövidítése. Azt minden munkaadó tudja, hogy mit jelent ez a három bűvös betű: OTI. Azt minden magántisztviselő érzi, hogy mi van a MABI szent tetragrammatonja mögött. A csendőrök is igénybe veszik a CSERBÁt, a mezőgazdák az OMBI-t, végül minden pedagógus tudja, hogy mi a VKM, Sorolhatnám tovább s elmondhatnám bankvonatkozásban a PK-t, szociális viszonylatban az ( ONCSA-t, Futura viszonylatban a HOMBÁR-t meg a METESZ-t, de bármennyit sorolnék is fel, mégis csak j odalyukadnék ki, hogy bármennyire indokolt is a mai j rohanó életben ez a sok rövidítés, van egy terület, ahol ! tilos a rövidítés. Ez az egyház. Mi nem sietünk, nekünk nem sürgős kimondani elnevezéseinket. Nem fogjuk az Úrvacsora helyett jelentéseinkben azt írni, hogy Urv, s j nem írjuk a református szó helyett ezt: ref.

Nos, helyben vagyunk, mondja az olvasó, mert ! éppen ezt teszi hazánkban tiz lelkipásztor közül 9. Jól emlékszem arra, hogy amikor Komáromban volt (hogy stilszerü legyén írásom) az ORPSZ konferenciája, az ORLE érdemes tagjai bementek a komáromi (északi) református lelkészi hivatalba. A vén Kollégium kapuján, amely felett ott díszeleg a régi írás: Musis Positum.. . szép ékes tábla hirdeti, hogy abban az épületben van a református keresztyén lelkészi hivatal (sic). És amikor az ORLE érdemes tagjai meglátták ezt a felírást, többen közülök elnevették magukat, mondván, hogy micsoda különc ember az itteni kartárs, még . mit nem ír ki ■hivatala ajtajára. Hát nem volna elég az, hogy ref. lelkészi hivatal ?

Hát nem elég. Őszintén: ráz a hideg, amikor ilyeneket olvasok: ref. lelkész. Különösen akkor, amikor ismerős lelkésztársam nekem írott levelében is ezt írja alá: ref. lelkész. Mintha én nem tudnám, hogy ő református keresztyén. Az lehet, hogy más nem tudja, de ennek sem ezt kell írni, hogy „ref.“, mert mi bizony nem „retek“ vagyunk, hanem református keresztyének, j Egyébként is hajlamos az oktalan világ kigunyolni ! bennünket. Kell ez nekünk ? Hát melyik róm. kath. j plébános fogja neve alá odaírni, hogy „rk,“ ? Egysze- I rüen odaírja: plébános. Hát melyik római katholikus ! püspök írja neve alá, hogy ő róm. kath. püspök? Egyszerűen odaírja keresztnevét latinul és tartsa kötelességének a világ, hogy tudja, hogy ki írta alá. Ma az újságok egyszerűen ezt írják: „a püspöki kar konferenciát tartott“. Mindenki köteles tudni, hogy itt a római katholikus püspökökről van szó. És ha mi mégis aláírjuk, hogy református, ezzel azt akarjuk kijelenteni, hogy mi mások vagyunk, világosan megmondjuk, hogy kik vagyunk. Ne törje rajta senki a fejét. Ne vádoljon minket senki gőggel és kizárólagossággal. Ne szégyeljük,

hogy-református keresztyének vagyunk. Inkább legyünk valóban reformátusokká. Megjegyzem, azt is helyesnek tartom, ha valaki csak ennyit ír neve alá: lelkipásztor. Mindenki tudni fogja, hogy itt csak református lelkészekről lehet szó, akiknek körében így nevezik a parochusokat. inkább ne írjon semmit a lelkipásztor szó elé a parochus, minthogy ezt írja: ref. Ne rövidítsünk. A világ nem szalad el elölünk és alólunk, amíg leírjuk ezt a két szép szót, amely nekünk élettartalmat, többletet jelent másokkal szemben: református keresztyén. Balassagyarmat.

Antal Zoltán.

A terezovaosuhopoljei missziói egyház.

Emlékeim „egy elhalt missziói egyházzal kapcsolatban.

A kedves Adorjánháza parókiáján, mint h. lelkész olvastam 1909 áprilisában a íerezovac-suhopoljei missziói lelkészi állás pályázathirdetését. Emlék villant. Terezovac! Én e nevet hallottam. Elő a térkép. Az én szeretett Kákicsom, ahol édesapám a lelkész, a Baranyaszentlőjrimt-Nasice vasútvonal mellett, Terezovac a Slatinán csatlakozó Barcs!-Slatinai vonal állomása. A nyolcadik állomás. Torony iránt meg Sopjén át a távolság nem több 30 km.-nél. írtam az akkori püspöki titkárnak, Pongrácz József barátomnak, hogy — _ha nem lenne pályázó, én, aki akkor még a II. lelkészi vizsga előtt állottam, s 24 éves sem voltam, a rendes pályázatban nem vehettem részt, hajlandó volnék elmenni. Mehettem. Püspök úr magához hivatott és kinevezett. Május 4-én már úton voltam haza. Este értem a szentlőrincí állomásra, ahol hajnalig várnom kellett. Éjfél felé az érkező vonatról egy ref. papi ruhás férfi lépett he a váróterembe. Bemutatkoztunk. A selistei lelkész volt. Szomszédok leszünk —- mondotta. Csak valami 70 km.-re egymástól, ö utazott Pestre, én hajnalban haza. Aznap ott volt már Horváth Lajos hívó távirata. Következő reggel vonatra szálltam. A vonatban megint a selistei lelkész hívó szava várt. Kissé félek az örökös utazgatásoktól — mondottam beszélgetés közben. »Úgy hozzá fogsz szokni, — felelte ő, — hogy könnyebben mégy ott 30—40 km. távolságra, mint itthon a 3 km.-es szomszéd faluba«. Együtt értünk a zalátai Drávahídra. Mily szép volt a tájj, a kis vasúti őrház a parton, a víz azon a májusi reggelen. S mily mélyen kék az ég. Olyan szép kéknek sehol sem láttam az eget. Aztán jött a slavoniai' első állomás, Noskovce. Majd Medinci-Senkovac. Medina dombon ülő templomával, meg a scnkovaci erdővel úgy hasonlított a szülőfalumhoz. Aztán Slatina, hol diákkoromban egyszer voltunk már a Géza öcsémmel — fölfedező úton. Itt átszálltam az eljövendő otthonom vasútjára Sladojevcén és Cabunán a gróf jankovicsok fészkén át vezetett az út Terezovácra. Az . üt sik és sík