Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-12-31 / 53. szám
1944. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP Rámutat arra, hogy „a szórványban élő gyermekeinek hitoktatását s lehető legalaposabban kell megoldani. Vagy lehetővé kell tenni technikai úton a minden héten való hitoktatást, vagy össze kell őket szedni szórványinternátusokba. Mégpedig társadalmi úton, a közönség áldozatvállalásával, illetve kötelességteljesítésével, mert a szórványbéli szülők a legtöbb esetben annyira szegények, hogy a bentlakás költségeit sem tudják vállalni. Fel kell vetnünk a kérdést, megéri-e a református anyaszentegyháznak a szórványgyermekek megmentése érdekében az áldozatok további vállalása, mely egyébként kötelesség is, vagy nem? Ha megéri, sürgősen fel kell állítani ezeket az ínternátusokat, hogy egyetlen gyermek se veszhessen el a református egyház állítólagos szegénysége miatt.“ (22 1.) „Minden gyermeket elő kell készíteni a szórványsorsra éppen azért, mert senki sem tudhatja, a mai viszonyok közt, amikor a röghöz tapadás végleg megszűnik, mikor kerül szórványba.“ (23 1.) „Ha a szülői gondoskodás rendszeres hitoktatással is együttjár, az iskola után családlátogatással és személyes lelkigondozással is segítségükre sietünk, akkor nem kell attól félnünk, hogy jóvátehetetlen csapások érnek bennünket a szórványokban.“ (24 1.) Szerző nyitott szemmel nézi az élet tényeit. „Nagy szükség van arra, hogy ahol népesebb a szórvány, ott a hívek egymással szoros gyülekezeti és társadalmi kapcsolatba kerüljenek. Hogy amennyiben fiatalok is vannak, egymásra találhassanak s a párválasztás lehetősége ne kárunkra, hanem javunkra kamatozzon. Tekintve azt, hogy a párválasztás egyik legdöntőbb kérdése a szórváuygyülekezet ifjúságának, erre a kérdésre igen nagy súlyt kelL helyezni.' Itt is a jövendőről van szó'“ (25 I.) Érzi a szórványhívő felelősségét: „A szórványhívő, mégha egymaga van is abban a faluban, melybe Isten akarata vezette, akkor is tudatában kell lennie annak, hogy egymaga képviseli az egész három milliós református magyarságot. Amilyen ő, olyannak ítélik meg az egész református anyaszentegyházat. A szórványhívő előtt ezen a ponton nyílik meg a szolgálat legszebb lehetősége: úgy élni, hogy életét látva mindenki dicsérje a református keresztyénséget. Hivatásnak is a legszebb képviselni lélekszámra nézve kicsi gyülekezettel az egész magyar reformátusságot.“ (27 1.) De rámutat az egész magyar reformátusság kötelességére is: „Úgy kell felkarolni minden szórványban élő református magyar testvérünket, hogy közülük egyetlenegy se érezhesse magárahagyatottnak magát. Lelki és anyagi tekintetben egyaránt segítségére kell mennünk. A segítés munkáit pedig nem „szórványosan“ kell végezni, hanem egészen nagyvonalúan. Hadd lássák a szórványbeliek, hogy ők igen is fontosak az anyaszentegyház számára.“ (27 1.). „Ehhez nagyfokú személyes munka szükséges, mely egészen a bölcsőtől a koporsóig tartó, mely egyedül teheti Isten kegyelméből, az Ő Szent Lelkének a hathatós támogatásával személyes meggyőződéssé Krisztus evangéliumát.“ (29 1.). A legfájóbb kérdés című kikezdésben és a pár következő lapon igen szenvedélyes hangot használ szerző. Itt a tárgya iránt érzett szeretet elfogulttá teszi, Az igazság az, hogy régen is voltak szórványmunkások, mert Istennek hála, voltak jó papok. Nekünk dunántúliaknak nem szabad elfelejtenünk Antal Gábor és Körmendy Sándor nevét, akik az első világháború előtt eredményesen dolgoztak a nem szervezett gyülekezetekben élő 7]25. oldal. -reformátusok megszervezéséért és nekem mindég eszemben van a nemrég elhunyt Sedivy László is, aki a Felvidéken hatalmas munkát végzett atyánkfiáiért. Abban igaza van szerzőnek/ hogy a szórványgondozás legdöntőbb kérdése, hogy az egyház milyen embereket küld ki a szórványok gondozására. Nagyon jó és szép az a jellemzés, amit szerző a szórványlekipásztorról ad. „A szórványlelkipásztornak mindenek előtt pásztornak kell lennie. Utána keil menni minden egyes juhocskájának. hogy hivatását betölthesse, alapos és korszerű tudománnyal és műveltséggel kell felfegyverezettnek lennie, hogy minden régi-és újkeletű tévelygéssel és babonával sikerrel vehesse fel a küzdelmet Hívő, imádkozó léleknek kell lennie, hogy e nélkül ne is fogjon a munkához, mert különben már az első évben megszökik ama tömérdek szégyen és megaláztatás elől, ami a szórványokban a saját hiítestvérei s a másvallású és rosszindulatú emberek részéről éri. Fáradhat tatlannak kell lennie, hogy minden hívét gyakorta felkereshesse. Hűségesnek kell lennie, hogy népével minden jóban azonosul hasson, vele eggyé válhasson, szégyenét, gyalázatát elfeledhesse, könnyeit letörölhesse, örömeiben részesülhessen. Ezek a követelmények minden pásztorra érvényesek de szórványban, ahol mindenünnen figyelőszemek merednek rá, fokozottabban megkívántainak. Összefügg ez a kérdés a teológusképzéssel, az egyetemes egyház megreformálásával mind főben, mind pedig tagjaiban“ (47. 1.). A gyakorlati életet jólismerő ember, okos szavát halljuk, amikor a jármű és sajtó kérdéséhez szól hozzá. (50-53. 1.). A dolog lényegét helyesen látja, amikor azt mondja: „Ez a munkánk attól függ, mennyiben tudjuk a híveveket öntudatra ébreszteni, beléjük hitet önteni, egy szóval evangélizálni, vagy misszionální. Személyes, egyénről-egyénre haladó módszeres munka kell tehát a szórványokban különösképen is, mert itt hiába vezet a gondozó lelkész hivatalt, az még nem jelent nyájat a számára“. (54. 1) Nagyon igaz az is, amit a szórványhívőről mond. „Senkinek sincs jogcíme kivonni magát a felelősség vállalása és az ezt követő munka és kötelesség teljesítés alól Szórványban minden lélekre döntő feladat és hivatás jár“. (55. 1.). Megszívlelendőnek tartom, amit a lelkész előmeneteléről mond a szerző. (56—58. 1). A külső építéssel kapcsolatban szerző azt az útat ajánlja, amit ő Sárváron Isten kegyelméből szép sikerrel megvalósított. E szerint „legcélravezetőbb a kombinált megoldás, mikor egy füst alatt épít a gyülekezet egy olyan házat melyben van imaterem is, amit használhat gyüléstartásra, szeretetvendégségre, imaórára, különféle összejövetelekre s melyben helyet talál a lelkész lakása is. Látszólag ez nehezebb, mintha először csak egyiket építi meg s utána évek múlva a másikat. Valójában azonban ez sokkal olcsóbb megoldás“. (59 I.). Nagyszerűen írja le a szórványokban a presbiterekre váró gyönyörű hivatást: „Szórványban érzi meg leginkább a presbiter, mily gyenge önmagában s hogy magától jóformán semmire sem képes. Annál többre képesíti viszont az Isten kegyelme, a Lélek ereje. Itt érzi meg, hogy Isten nem ok nélkül állította a szórvány élére. Számára is nagy nevelő iskola ez a helyzet. Meg kell alázkodnia az Isten előtt, hogy el tudja viselni az emberek részéről az őt ért méltánytalanságokat s hogy erőt kapjon Istentől a kitartára, a vezetésre, a bizonyságtételre... Neki kell elsősorban megmutatnia, mit ér az
