Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-10-15 / 42. szám
Ötvenötödik évfolyam. 42. szám. Pápa, 1944 október 15 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _____________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________--------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A holnap lelkipásztora. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ezzel az apostoli üdvözléssel köszöntelek benneteket szeretett atyámfiai, professzorok, hittanhallgatók és kedves vendégeink, a kétségekkel és aggodalmakkal teljes 1944/ 1945. tanév megnyitásakor. Különös meleg szeretettel köszöntöm azokat az ifjú barátaimat, akik most lépték át először teológiai akadémiánk küszöbét, hqgy szívüket felajánlva az Úr Jézus Krisztusnak^ felkészüljenek a legszentebb földi hivatásra, a lelkipásztori szolgálatra. Mindjárt az első lépésnél valami olyan lelki ajándékot szeretnék veletek közölni, ami nemcsak tanulmányaitok hűséges és lelkiismeretes végzésére, hanem a majdan reátok váró szolgálatban is biztatást és erőforrást jelent számotokra. A sok kérdés közül, amely ezekben a válságos időkben az anyaszentegyház felelős vezetőinek a lelkére nehezül, azt ragadom ki, mely valamennyinek tengelye: milyen lesz, vagy milyen kell legyien a holnap lelkipásztora? Ez fontosabb, mint az anyaszentegyházunkkal annyira összenőtt iskolaügy, vagy az egyházi adózás kérdése. El tudom képzelni, hogy jön idő, amikor a templom mellett inem lesz ott az egyház veteményes kertje, amikor a tanító nem nevel a lelkipásztor keze alá konfirmandusokat és a lelkipásztornak mint iskolaszéki elnöknek nem lesz beleszólása az iskolaügyek intézésébe. Azt is el tudom képzelni, hogy az állam felmondja a ius .advocatiaet, azaz nem nyújt jogsegélyt a kivetett egyháziadó behajtására és más, egyházunk beléletét érintő ügyekben, de azt nem tudom elképzelni, Jrogy az anyaszentegyház valaha is tudja nélkülözni a lelkipásztori szolgálatot, sőt, ha mindez, amiről említést tettem, bekövetkeznék, fokozottabb pásztori munkára lesz szükség a gyermekek, az ifjúság és a felnőttek között, hogy a kényszerkeresztség és kényszer konfirmáció, a kényszer egyházi tagság helyét az önkéntes felajánlás foglalja el. A holnap lelkipásztora, nem lehet más, mint a tegnapi volt, de úgy ahogyan maga a Lélek mondja, az Úr Jézus üzeni a gyülekezeteknek: ho pisztosz mu, ho martüs mu. (Jelenések 2:13.) Csak a pisztosz és a martüsz hordozza alázatossággal és odaadássíal a^olgájat terhét; nem vonogatja magát semmitől, ami jó és hasznos’ az Úr dicsőségére és a hívek épülésére. Örömmel tanít nyilvánosan és házanként s könnyhullatások és szenvedések között megvallja: én a Krisztusé vagyok. A legszörnyűségesebb kínok között se tagadja meg az ő áldott szent nevét s neki még az élete sem drága, csakhogy elvégezhesse a szolgálatot, melyet vett az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyen az isten kegyelmének evangéliomáról. Csak az ilyen erős hitű, bizonyságtevő, még a martiromságtól sem visszariadó lelkipásztor kapja a megbízást: őrizd, legeltesd az én juhaimat. Most kezd halálos komolysággal nyilvánvalóvá válni, hogy a lelkipásztori szolgálat gondozást, önzést jelent, mind az elhívott gyülekezet, mind az egyes kiválasztottak személyét illetőleg. Minden kérdésünk között a legégetőbb az egyes lelkek pasztorálása és gyülekezeteink fenntartása, helyesebben fennmaradása. Hívők nélkül nincs gyülekezet, gyülekezet nélkül a hivő elkallódás veszélyének van kitéve. Ezért a pásztori szolgálat fundamentális és konzerváló munka. Az ellenreformáció kora óta soha nem volt ez a kérdés annyira akut, mint napjainkban, még inkább az lesz az elkövetkezendő időkben. Nem akarok sötét színeket használni a helyzetkép rajzolására, de nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy gyors és nagy átalakulások hullámain vészes szirtek között sodródunk tova. Az új korszellem mindegyik formájában, akár úgy ahogyan Németországban, akár úgy, ahogyan Oroszországban jelentkezik, önfeláldozó szolgálatot követel mind a lelkipásztoroktól, mind a hívektől és új életet a gyülekezetekben. Ez ugyanaz, mint amit a "középkori zsinatok így fejeztek Jki: az egyháznak tagjaiban és főben való reformálása. Ha előle mesterségesen elzárkózunk, vagy róla tudomást venni nem akarunk, az lesz a sorsunk, ami a megizetlenült sóé. Azt elismerem, hogy ma a helyzet nehezebb és veszélyesebb, mint a múltban volt, mert akkor a gyülekezetekben és a hívekben eklézsiát fundáló és fenntartó erők működtek. Valósággal csontjaikba rekesztett tűzként égett a vágy a szent örökség megtartására. A református öntudatnak, buzgóságnak és áldozatkészségnek köszönhető Isten kegyelme mellett, hogy évszázadok viharai nem söpörték el kis gyülekezeteinket, sőt az: élni akarásnak1 csodálatot keltő jeleit váltották ki. Nem készült el végrendelet a nélkül,, hogy megemlékezés ne történt volna az eklézsiáról, ha néhány szapu búza, vagy pár forint volt is a hagyaték, ma pedig nem egyszer az anyaszentegyháznak harcolni kell saját fiaival szemben. Nem szabad lekicsinyelni a veszélyt, mely belülről, saját tagjai részéről fenyegeti az anyaszentegyházat. Én a belső ellenségtől, a névleges reformátusoktól, ezek közönyétől és rossz: indulatától jobban féltem azt, mint tízszerannyi külső ellenségtől. Képzeljük el, mi lenne egyházközségeink túlnyomó többségében, ha egyszer az állam nem nyújtana segítőkezet az egyháziadó behajtásában. Hányán lennének hajlandók több terhet vállalni, mint amennyi törvényesen rájuk kivethető, ha egyszer végig söpörne egyházközségeinken a jelszó:: nem k,ell egyháziadót fizetni! Nem kételkedem, hogy akadnának bizonyára atavizmusból öröklött tisztességérzíésből, akik fizetnének egyháziadót, de sokan a minimumra
