Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-07-09 / 28. szám
124. oldal DUNANTüL! PROTESTÁNS LAP 1944. nem szabad megszűnnie a gyülekezetben, mert amely gyülekezetben az megszűnik, olyanná válik az a gyülekezet, mint a forrás, amelyből kiapadt a víz: mi nem forrás! Vegyünk részt másvallású keresztyén testvéreink terheinek hordozásában is. Nemcsak kerülnünk kell mindenféle felekezeti viszályt, hanem testvéri szeretettel kell segíteni bajbajutott magyar véreinken. Ha a községben valamelyik keresztyén felekezet templomát, iskoláját vagy egyházi épületét bombatámadás érné és használhatatlanná válnék: ajánljuk fel a miénket! Ne kérdezzük azt, hogy számíthat;nánk-e viszont hasonló testvéri szeretetre, mi tartsuk keresztyén felebaráti és hazafias kötelességünknek segítségünket megfelelő formában azonnal felajánlani. 4. .»Az evangéliom ne /díjon né'utók csuk szóban, hanem isteni erőkben és Szent lélekben.« Evégből újra meg újra nyomatékosan kérem az egyházközségi és egyházmegyei nőszövetségek megszervezését. Múlt évi egyházkerületi közgyűlésünk 54. számú határozata és újévi első számú körlevelem után erről nem akarok bővebben szólam, de az kétségtelen, hogy a késlekedésben nagy a veszedelem. A barsi egyházmegye példája mutatja, hogy ahol az evangéliom nemcsak szóban ál!, hanem isteni erőkben is megmutatkozik, ahol szervezett nőszövetségek dolgoznak, asszonyaink bibliakörökben Isten igéje mellett keresik, hogy mit kell tenniük, — ott van élet. És a szeretet forrásai gazdagon buzognak. A bombakárosultak részére természetbeli adományok olyan helyekről jöttek, ahol van gyülekezeti munka és az evangéliom isteni erőkben és a Szentlélek munkájában nyilatkozik meg. Egyházkerületünk nőszövetsége \és missziói bizottsága szívesen ál! rendelkezésre, a nőszövetség megszervezésé' 'ben és a munka elindításában. 5. »Kegyelem veletek.« Igen sajnálom, hogy a barsi egyházmegyében ez év májusára tervezett generális vizitációról, rajtam kívül álló okokból le kellett mondani. Nagy örömmel készültek reá, értesülésem szerint, a barsi szent eklézsi,ák, de örömmel készültem én magam is. Úgyszólván már minden előkészületet megtettem, midőn váratlanul úgy alakult a helyzet, hogy még az istentiszteletek megtartása is bizonytalanná vált, annál kevésbbé voltak a körülmények alkalmasak, a bizonyos tekintetben ünnepélyesnek mondható püspöki látogatásra. De annál nagyobb örömmel vettem a barsi esperes úr szíves meghívását, mely lehetővé teszi számomra, hogy július első napjaiban találkozzam barsi lelkipásztortársaimmal és az egyházközségi kiküldöttekkel. Készséggel ragadom meg ezt az alkalmat és meleg testvéri köszönetét mondok érte. Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy a püspöki látogatások egy új formáját kezdtem gyakorolni és szándékozom folytatni ezután is. Szívesen megyek el mindenegyes egyházközségbe, a legkisebbe épen úgy, mint a legnagyobba, hogy igehirdetéssel, előadás tartásával, vagy bármi felmerülő szolgálattal megkönnyítsem lelkipásztor testvéreim munkáját és előmozdítsam a hitélet elmélyülését. Csak arra kérem kedves lelkipásztor testvéreimet, hogy ne utolsó pillanatra, vagy hétre halasszák az ilyen irányú kérésük hozzám juttatását, mert csak úgy tudom beosztani időmet és teendőimet, ha jó előre tisztában vagyok azzal, hogy mi vár reám. Isten oltalmába és kegyelmébe ajánlva egyházközségeinket, anyaszentegyházainkat, hazánkat és minden kedves testvéremet, atvafiságos szeretettel vagyok Pápán, 1944 július 1-én. „ „ 1 ’ J Gyory Elemer püspök. Az imádkozó Jézus. Irta és 1943 szeptember hó 9-én a pápai református theologiai akadémia tanévnyitó ünnepélyén felolvasta dr. Pongrácz József theol. akadémiai igazgató. Az imádság alkalmai megszámlálhatatlanok, lehetetlen volna őket összegyűjteni. Az életet nem lehet teljes pontossággal leírni. Jézusnak is kétség kívül minden nap megvolt a maga indoka az imádságra, mint ahogy nekünk megvan, de mégis néhány olyan alkalom, amikor imádkozott, igen sok tanulságot rejt számunkra. 1. Azt találjuk, hogy különösen imádkozott olyankor, amikor életének valamely elhatározó lépése előtt állt. Egyike a legfontosabb lépéseknek, amiket valaha tett, az volt, amikor kiválasztotta a tanítványok seregéből a Tizenkettőt, hogy legyenek az Ő apostolai. Ezen a tényen függött a keresztyénség egész jövendője és mit csinált Ő a nevezetes esemény előtt ? „És lön azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el és mikor megvirrada, előszólítá az Ö tanítványait és kiválaszta azok közül Tizenkettőt, akiket apostoloknak neveze“ (Lk. 6 : 12, 13) A választást egész éjszakai imádkozás előzte meg, mert a választás olyan nagy fontosságú volt mind rá, mind azokra, mind az egész világra nézve. Ugyancsak hasonló előkészületet tett akkor is, amikor először közölte tanítványaival, hogy neki szenvednie és meghalnia kell (Lk. 9:18, 22). Jézus tehát amikor valami nehéz kötelesség várt rá, akkor különösképen imádkozott. Amint Stalker mondja példaképül szolgálható elmélkedéseiben (Imago Christi, London 1889, 135—6. II.)1: „Vájjon nem egyszerűsítené-e nehézségeinket, ha mi is hasonló módon támadnánk meg azokat ? Végtelenül megélesítené az értelmi belátást, amellyel a problémáinkba behatolunk és megerősítené a kezet, amellyel a kötelességet végre akarjuk hajtani. A lét kerekei sokkal simábban mozognának és szándékaink sokkal biztosabban jutnának kijelölt céljukhoz, ha minden reggel előre szemlét tartanánk a kötelességeink felett Isten előtt.“ De Jézus nemcsak a nagy események előtt, hanem utánuk is imádkozott. Ez megint oly lecke, amit ha nem tanulunk meg, igen veszedelmes helyzetekbe juthatunk. Amikor valami nagy munkát végez az ember, nagy erőfeszítések árán a kísértő azt mondathatja velünk: „Mi már elvégeztük a magunk részét, többet nem tehetünk.“ Sok ember azt szeretné, ha valami nagy győzelemmel tudná nyilvános pályáját befejezni és akkor azután a tömeg tapsai között visszavonulhatna, mert a kivívott győzelemmel dicsekednék azután, egész életében azon élősködnék. Jobb, ha Jézus iskolájának az utasítását fogadjuk meg, Jézus nem dicsekedett, nem vonult vissza, hanem új erőt gyűjtött az új szolgálathoz azzal, hogy Istennel társalkodóit. A másik veszedelem, amely érhet bennünket, a gőg. A gőg ellen nincs hatalmasabb fegyver, mint az imádság. Az Istennel való közösségben dölyfiink elpusztul. Hideg zuhany éri a Sátánt ilyenkor. Veszedelmes az, hogy a nagy erőfeszítések után mélységes csüggetegség fogja el az embert. Szónokok, kik nagy erővel hirdették az evangéliomot, többször azt a vallomást tették, hogy egy-egy nagy beszéd után, mintha minden erejüket elvesztették volna és úgy érezték, 1 E műből a továbbiakban is több részletet átvettem.
