Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-01-16 / 3. szám
12. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1944 hivatás: vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet. De egyben itt van számára a legnagyobb kísértés is. Falusi népünknek sokszor furcsa az igehirdetésről a kritériuma, különösen a háborús idők igehirdetéséről, A legelismerőbb kritikája majdnem az, hogy megtudja-e és mennyire tudja megríkatni a gyülekezetét, S nagyon sok lelkipásztor könnyű hatásért, fajsúlytálán sikerért behódol a gyülekezet alacsony, ösztönszerű kívánalmának. S mikor tehetné ezt leginkább, ha nem háború idején, amikor ha nem is mindig szívből, de színből, vagy részvétkeltésből olyan könynyen áll a sírás falusi népünk női tagjainál. Talán vigasztalni is akar vele a lelkipásztor, de a szüntelen való felemlegetéssel csak a sebeket tépi fel és mérgesíti el, igehirdetését pedig elsekélyesíti. Az igazi vígasztalásnak az Úrtól jött vígasztalásnak kell lennie, amint Pál mondja a Kor. II. lev. 1. részének 3. és 4. versében: áldott az Isten, minden vígasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Csak amelyik lelkipásztor érezte már az 'úrnak közvetlen személyes vigasztalását, s aki eggyé vált gyülekezetével annak szenvedésében, csak az tud maga is vigasztalni. Különben könnyen olyan kongóvá válhatik szava, mint Szabó Dezső Purger főtisztelendő uráé, aki minden vesztesnek és szenvedőnek gépiesen idézi: az Isten jó, az Isten jó, ő tudja, mit csinál. (Folyt, köv.) Vargha Kálmán lelkipásztor. Segédlelkész-csendesnapok egyházkerületünkben. Egyházkerületünkből ötvenöt segédlelkész jött öszsze, hogy megbeszéljék együttesen az őket érdeklő kérdéseket és egyúttal épüljenek egymás hite által. Jármán 12-én és 13-án a kollégium dísztermében voltak az előadások. Január 12-én reggel nyolc órakor bibliakörökkel kezdődött a csendesnap, melyet három csoportra elosztva tartottak. Bib’iakörök után a díszbe emben gyűltek lösszé. A csendesnapokat itt a 63. dicséret el évek lé re után Győry Elemér püspök imádsága nyitotta meg, majd a csendesnapokat megnyitó beszéde következett. Kegyelem és békesség néktek, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól, ezzel az apostoli köszöntéssel üdvözöllek benneteket, — kezdte beszédét a püspök — amikor összegyülekeztünk ezekben a megpróbáltatásos időkben, hogy beszélgessünk az Isten országának dolgairól, közelebbről azokról a dolgokról is, amelyek a ti. életetek segédlelkészi szolgálatát érintik. Ezek az idők, úgy látszik, a borúlátó embereknek kedveznek, de mi derűlátók vagyunk, mert Krisztus tanítványa mindig derűlátó. Nem tudjuk, hogy ez a mostani világháború hogyan fog végződni, de akárhogyan végződik is, az egyháznak már most Krisztusra kell méginkább építeni, készülni az egymás terhét hordozásra. A lelki életnek is megvan a maga archimedesi törvénye, melyet így fogalmazhatnék meg: minden egyén lelki terhe annyit veszít súlyából, amennyit a másikéból átvesz. Az én terhein. is megkönnyebbül, ha segítem vinni a másik lelkipásztortestvérem keresztjét. Beszélt a püspök arról, hogy új lelkipásztori típusra van szükség. Olyanra, aki átment a megtérésen. A megtérés akkor következik be, amikor — mondotta a püspök — az ember észreveszi, hogy Jézus Krisztus neki beszél. Attól a pillanattól kezdve, minden nap találkozik Krisztussal, nem múlik el nap, hogy ne beszélne vele, éspedig nemcsak a döntő kérdésekben, hanem az apróbb munkákban is. íme az új lelkipásztori típus: a Jézus Krisztussal beszélgető, imádkozó, bibliát olvasó, megtért Lelkipásztor. Én a református lelkipásztor életében azt tartom a legszomorúbbnak, hogy teljesen magárahagyottan él, nincs lelkipásztori közösség. Erre a közösségre kell eljutni nekünk is, akik most összegyülekeztünk, hogy dolgainkról beszélgessünk. Ezen szavak után üdvözölte a püspök dr. Tóth Endre egyházkerületi főjegyzőt, Nehézy Károly kisújfalui lelkipásztort a konferencia lelkészi előadóit, majd dr. Pongrácz Józsefet a theológia igazgatóját s azzal a kéréssel, hogy a segédlelkészek mindent a legőszintébben tárjanak elő a hozzászólásaik folyamán, a csendesnapokat megnyitotta. Dr. Tóth Endre egyházkerületi főjegyző »A theológia időszerű kérdései« címmel tartotta meg a mai theológiai életnek széles mezőin mozgó és időszerű kérdéseit maradéktalanul előtáró előadását. A felszólalásokban szinte egyhangú volt a vélemény, mennyire fontos lenne ilyen általános tájékoztatást kapnunk időnként ! arról, hogy mi is történik a theológiában. Nincsen j mindnyájunknak tehetsége és anyagi ereje arra, hogy folyóiratokat járassunk, könyveket vegyünk és így tájékozódjunk az időszerű theológiai kérdésekről. Lenne gondja legalább valakinek arra, hogy az egyházkerület hivatalos lapjában, ha többször nem, legalább negyedévenként tájékoztassanak bennünket ezekről. Nehézy Károly kisújfalui lelkipásztor »A lelkipásztori szolgálat mai nehézségei« címmel tulajdonképpen nem is előadást tartott, hanem beszélgetés formájában igyekezett tisztázni ezt a kérdést. Ijánvítása mellett egymás után szólalnak meg a segédlelkészek, hogy azután széles mederben hömpölygő vitának, az ebédre hívó harangszó vessen véget. Délután azután teljesen megnyíltak a szívek és a lelkek. Kinyíltak a zsilipek s csak úgy áradt a püspök úr felé biztatást kérő szó és néha-néha keményebben, vagy csendesebben a panasz, »A segédlelkészek szolgálati viszonya« és »A lelkipásztori pálya elnéptelenedése és a segédlelkészek anyagi helyzete« című előadások nyomán, melyeket Czippán János, illetve Szabó Sándor segédlelkészek tartottak. Ránk segédlelkészekre nézve egyik legsérelmesebb állapotként állapították meg, hogy a Lelkészi oklevéllel bíró segédjeiké szék 1. vem tagjai a nyugdíjintézetnek, 2. nem kapnak korpótlékot sem, bármennyi ideig szolgáljanak is. Ma, amikor a segédlelkészi, s általában a fenyegető lelkészhiányrjól beszélünk és azzal vígasztalgatjuk a nálunknál fiatalabbakat, hogy ne aggodalmaskodjanak, hiszen a mezők liliomait is van, ki ruházza, elfeledkezünk arról, hogy vannak ám még 8—10 esztendős szolgálati idővel rendelkező segédlelkészek, akik éppen ott vannak, ahol a múlt ősszel kikerült ifjabb szolgatársaik. Mi értelme van — mondották a hozzászólók és előadók — annak, hogy ma ösztöndíja1- kat állapítanak meg a lelkészi pályára készülő ifjaknak, de ugyanakkor azt láthatja, hogy idősebb társaikról sem gondoskodnak úgy, amint azt megérdemelnék. Kérték püspök urat, hogy a legnagyobb súllyal hasson oda, fent is, miszerint az okleveles lelkészek, még ha segédlelkészek is, legyenek a nyugdíjintézetnek tagjai. De itt van egy másik kérdés is. Ma már sok nős segédlelkész is van. Mennyire nyugodtabban szolgál az is, ha tudja, hogy családja némileg is biztosítva van. Találják meg az illetékesek a módját a nyugdíj intézeti tagságnak. Ezt is meg lehet úgy oldani, mint az OTBA szolgálta
