Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-02-14 / 7. szám
32. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1943. kiilönböztetést tenni, hogy csak a gyülekezeti lelkészt illeti ez az elnevezés, a többit nem, a többiek csak lelkészek. De igazat megvallva, nem ezeket kívántam cikkem fő témájául tekinteni. Ezeket ei kellett mondanom, mintegy bevezetőnek, ki kellett térnem ezekre a gondolatokra, mert egyházi életünknek egy olyan visszásságára szeretnék rámutatni, amely az eddig elmondottakkal szoros kapcsolatban van. A törvény is különbséget tesz a lelkészi munkakörök között, különbséget tesz lelkészi szolgálatok és kötelezettségek között, egyházi hivatalokat és a jó rend kedvéért egyházi rangokat állít fel, ámelyeknek bizonyos címük, ennélfogva megkülönböztetett megszólítás is jár. A törvény egy szót sem szól arról, hogy mely egyházi rangnak milyen cím és megszólítás jár. Nem ismerem az erre vonatkozó történi emlékeinket, ha ugyan ilyenek vannak, de azt tudom, hogy általában a püspököt főtiszteletü és méltóságos, az egyházkerületi főjegyzőt főtiszteletű és nagyságos, a theologiai tanárokat, egyházkerületi tanácsbírákat, espereseket nagytiszteletű és nagyságos cím illeti meg, ha egyéb jogon nem szereztek magasabb világi címet. Az egyházmegyei főjegyzőt, tanácsbírákat nagytiszteletű és tekintetes cím illeti, általában minden lelkészt, amint bemegy a theplogiára, a tiszteletes megszólítás illeti meg. Hát bizony ez meglehetősen szövevényes. De még ezt is csak meg lehet érteni, hiszen ma a legegyszerűbb sarki kofát is nagyságos asszonynak szólítják, különben nem ad a portékájából. Ugyan kit szólítanak a mai világban az őt megillető címen, amikor még annak is az „úr“ megszólítás jár, akinek semmiféle címe sincs és nem tudjuk, hogy hogyan kell megszólítani ? A világi urak azért ragaszkodnak címükhöz, mert ez végeredményben a köztisztviselőknek a fizetés egy különös faja. Nehéz volna tehát a lelkészi karnak világi címei közül vitát kezdeni, de nem is volna opportunus. Arról azonban már okvetlenül meg kell emlékeznünk, hogy a lelkészi karban mind a hivatalos, mind a magánlevelezésben, sőt beszélgetésben nem kívánatos frazeológia van kifejlődőben. Ez pedig következménye a mindenáron fenntartani kívánt egyházi tekintélynek és rétegeződésnek. Kedves lelkésztársam, végy csak a kezedbe egy hivatalos levelet, amelyet kapsz esperesedtől, vagy. egy lelkésztársadtól. A levél hivatalos papiroson, iktatószámmal van ellátva, egyházi bélyegző hitelesíti az abban foglaltakat. Hogyan kezdődik? „Nagytiszteletü Lelkipásztor Úr!“ Megjegyzem, én is így kapom és így irom a leveleimet. De amikor leírom a megszólítása mindig végigfut a hátamon a félelem és idegenség hidegje és megkérdezem magamtól, hogy kinek írom én ezt a levelet ? Ismerem a címzettet ? Szeretem ? Olvastam egyszer egy ilyen megszólítást: Nagytiszteletű Testvér Úr!“ Nevetni kezdtem. Hátha egyszer Testvér, akkor miért nagytiszteletű és miért úr? Különösen olyan esetben, amikor a levélíró magasabb egyházi hivatalt visel, vagy idősebb, már enyhébb, nem olyan hivatalos és merev megszólítást is szokott használni, mint p. o.: „Kedves Barátom“. Itt is megborzongok. Mert ezt éppúgy nem szabad ám komoly valóságnak venni, mint ahogyan általában úrnak szólítanak minden férfit, akár van úr formája, akár nincs. Hát még a levelek befejezései! Kiváló tisztelettel, hazafias üdvözlettel, baráti, vagy szolgatársi köszöntéssel fejezik be. Sokat töprengtem én már ezen. Csak nem mertem hangot adni abbeli nézetemnek, hogy a református lelkészi kar egymásközötti magán- és hivatalos érintkezésben ma sok helyen meglévő merev és hűvös hangot ki kellene küszöbölni. Nem méltó hozzánk, hogy nagytiszteletű lelkipásztor urazzuk egymást, hiszen maga a Törvény is arra kötelez bennünket, hogy „testvéri“ egyetértésben éljünk egymással. (E. T. II. t.-c. 11. §. d.) Úgy vélem, hogy sokkal szebb volna levelünk, mégannyira hivatalos is, ha azt nem nagytiszteletű lelkipásztor úrral kezdenénk, hanem szebben, melegebben, talán így: Kedves Szolgatársam, vagy így: Kedves Lelkésztestvérem. És mennyivel szebb lenne, ha a sok kiváló és alázatoskodó tisztelet helyett atyafíságos szeretettel köszönnénk el egymástól. Sosem felejtem el, hogy amikor 1927 végén megkaptam koncesszámat és azt megmutattam a kaposvári egyház akkori főgondnokának, ő azt kérdezte: hát a papok már nem kedves öcsémmel, vagy bátyámmal kezdik levelüket és nem atyafiságos tisztelettel fejezik be? Nagytiszteletü Lelkipásztor Urak, gondolkodjunk affelett, hogy nem testvériesebb volna-e, ha mi is inkább urambátyámnak, uramöcsémnek, testvérnek, szolgatársnak szólítanánk egymást a merev cimezgetések helyett és atyafiságos szeretettel köszönnénk el egymástól ? Atyafiságos szeretettel vagyok szolgatársatok, öcsétek és bátyátok Balassagyarmaton Antal Zoltán. SSS®®®®®®®®®®®®©®®®®®®®®®®®®®®»®®®®®®!!*! 1 VEGYESEK 1 £) S @®C«)®®§!®S®®®®®®®®®®®®®®®@®S)®«©®SSS®S®S®® — Medgyasszay Vince püspök úrról nyugalomba vonulása alkalmából meleghangú méltató cikket közöl a Lelkészegyesiilet laptársunk Bakó Lajos mezőföldi esperes tollából. Többek között a következőket mondja : „Püspöki működésének igaz méltatása csak ez lehet: hű volt a reábízottakban és igyekezett megvalósítani azt a programmot, amelyet székfoglaló beszédében adott. „Általános programmom — mondotta 1935 április 10- én — e nagyon rövid és egyszerű, de világos és félre nem érthető bejelentés: szolgálat.“ És Medgyaszszay Vince valóban „szolgált.“ Legelsősorban pásztor volt. Sok juhai voltak és ő magas őrhelyéről mindegyik nyáját szemmeltartotta, vigyázta, őrizte. Ha valamelyik felett viharfelhőt észlelt, egész figyelmét, minden féltő szeretetét és segítőmunkáját odairányozta. Különösen szívén hordozta a szórványokban, tanyákon és pusztákon szétszórtságban élő hívek lelkigondozását. Mindent megtett azért, hogy lehetőleg a századikjuh se vesszen el. Ebben a munkásságában jó segítsége volt csodálatos népismerete s nagy és igaz népszeretefe. O, aki naponként társalkodóit az Éggel — gyakorta a múzsával is —, sokszor beszélt a földdel is és az Ige örök igazságai mellett ennek tanításait is tovább adta meleg szívvel, meleg szóval. Mestere az egyszerű emberekkel való bánásmódnak. Velük való beszélgetései a pásztorolás, a lelki magvetés megannyi jól felhasznált áldott alkalmai. „A régi, alázatos hithez és puritán kálvinista élethez való visszatérést“ hirdette és példázta. Pápán a szép püspöki székháznak egyik szobáját teljesen a lepsényi parókiáról való bútoraival rendezte be, s nem egyszer mondotta felragyogó szemmel: „Itt érzem magamat legjobban, itt vagyok igazán otthon.“ Bármilyen sok munkája volt, az őt keresőket, a hozzá fordulókat mindig meghallgatta és azok jó emlékekkel távoztak tőle. Szívébe enged betekintést a lelkészekhez küldött leveleinek szokásos záradéka is: „szerető lelkésztestvére“. A hivalkodást kerülte, magát soha nem ünnepeltette. Egyházkormányzói munkássága se volt élettelen, rideg
