Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-12-27 / 52. szám
262. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1942. az élő Istennek! Az önimádást és Mammonszolgálatot fel kell váltania az Istenszolgálatnak, az Istene imádásnak! A karácsonyi evangéliom arra tanít bennünket, hogy lélekben boruljunk le a beth lehetni jászolbölcső mellé és Jézus által lássuk meg egymásban a testvért. Isten mindeneket az Ő dicsőségére teremtett. Isten békességet akar e földön, de az ember elutaz sítja ezt a nagy ajándékot, s ezért boldogtalan! Ekkor szól Isten az emberiséghez a háborúkon keresztül, mert a háború is benne van Isten világtervében, ez is az Ő nevelő-eszköze! Ma, karácsony ünnepén, amikor Isten ajándékozó szer etetőnek örvendünk, a magyar rónák és bércek felett megzendül az angyalok éneke: »Dicsőség a már gasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség \a jóakaratot nyert emberiségnék/« Az angyalok' énekére feleljük boldogan: Egyedül Istennek adunk minden dicsőséget! Buzgó imádságban minden napon kérjük: Mindenható Isten, e föld minden népének adj kegyelemből igazi békességet! Ete. Szabó Kálmán. KARÁCSONY.* A karácsony tiszta forrás, melyből élet tálkád, belőle az égi szépség gazdagon kiárad. Azt akarja, hogy ia világ szeretetben éljen, a sötétben ne remegjen viharban se féljen. Azt akarja, hogy a földön úr legyen a jóság, ott ragyogjon koronáján az igaz buzgóság. De az ember másként nézi Ia karácsony napját, úgy amint az ajándékot \ itt is, ott is kapják. Ha gazdag volt az ajándék az ünnep is szép volt, ha szegény volt, csak fájdalmat Szórt reá. az égbolt. Óh mily könnyít a gazdagnak ünnepet szerezni, a szegénynek ilyenkor is kísértésbe esni. Pedig e nap tiszta forrás, melyből élet támad, ez nem festi szomorúra a mi éjtsZakónkat. Azt akarja, hogy az ember az Istenre nézzen, teremjen sok szer etetet a szívben, a kézben. Karácsonykor égre nézzen ia szegény, az árva, mert nekik is megszületett az égnek királya. Nézzen égre a gazdag is Ia beteg, a vén iS, ragyogjon az öröm könnye a koldus szemén is, mert az Isten kincses házát most küldte a földnek, Krisztus által minden lelket békességgel tölt meg. A tiedet, az enyémet, hogy a szent karácsony csupa boldog, örvendező Wdott embert lásson. Mutatvány Antal Zoltán Sztregova felé, Balassagyarmat, 1942 c. kötetéből. Harc az ifjúságért. (Folyt, és vége.) De félre ne értsük! Ez nem azt jelenti, hogy cimborákat keressünk bennük és az legyen az első, hogy mindegyikkel »pertut« igyunk, mert az ifjúnak így nem kellünk, így csak még jobban visszahúzódik tőlünk! Lelki kapcsokról, lelki közösségről, igazi barátságról van itt szó, amelyet az Ige így fejez ki: »...a Jonathán lelke egybeforrt a Dávid leikével, ás Jonathan úgy szerette őt, mint a saját lelkét«. (I. Sám. 18:1.) Erről van itt szó, szeretetről. Időszerű ezek után feltenni a kérdést: Hát az Igéről egy szó sem esik? Sokszor hallottam már, hogy az ifjúsági munka a közösség kialakulása csak úgy történhetik meg, hogy leülünk a Biblia mellé és bibliamagyarázatot tartunk és ott majd magától kialakul minden. Nem akarok ez ellen a felfogás ellen hadakozni és eszembe sincs kétségbevonni az Isten kegyelmét, hogy Isten Szentlelke elvégezheti ezt a csodát! Csak arra szeretnék rámutatni, hogy először ahhoz, hogy az Ige körül letelepedhessünk, ifjúságra van szükség, először oda kell vinni az ifjakat az -ige mellé. Azután ne felejtsük el, hogy gyarló emberek vagyunk, akik nem tudunk olyan alázatos hittel és lélekkel leborulni az Ige mellett, amely előfeltétele a Lélek működésének. Jézus is csak ott és azokkal tett csodát, ahol és akik hittek! És ahhoz, hogy egy ilyen bibliakörből a fenti lelki közösség kialakuljon, nem élég csak a vezető hite és imádsága, lelki felhangoltsága, itt kölcsönösségről van szó: az ifjakban is meg kell lenni ugyanennek a lelkiségnek, hitnek és akaratnak. És ma azt tapasztalhatjuk’, hogy az ifjúság lelőtt a szónak kevés értéke van: prédikálhatsz, beszél- S hetsz nekik akár ‘órákon keresztül, hogy belerekedsz, i bármennyire átéled is, amit mondasz, lepereg róluk. A mai ifjúság a tetteket várja és aszerint ítél! Az életünkkel, a cselekedetünkkel hirdessük nekik az Igét! És nem is tudok igazibb igehirdetést elképzelni, mint ha a szeretetünket visszük hozzájuk és ijven lelki közösséget igyekszünk először kiépíteni közöttük és közöttünk: barátságot, melyben a lelkek boldog találkozása megtörténhetik. És ha ez egyszer megvan, akkor majd kialakul a bibliaköri közösség is, mindep jnehézség nélkül. Akkor már lesz mondanivalóba annak az ifjúnak az Igével kapcsolatban; — bár talán azelőtt is lett volna, csak nem akarta, nem merte elmondani előtted, akit nem ismert, akivel szemben bizalmatlan volt. Gondoljunk csak vissza theológus éveinkre: theológiai tanárok bibliaköreiben mi sem tudtunk1 és akartunk őszinték lenni, szívünket feltárni és kiönteni, amíg nem tudtunk őszinték és bizalmasak lenni a vezető professzorral szemben, amíg nem tudtuk benne a barátunkat látni! Pedig egy theológus kivel szemben lehetne őszinte és bizalmas, ha nem a professzorával szemben! Ha egyszer megtörtént ez a találkozás ifjúság és vezető között, akkor lesz élet, akkor nem lesz olyan egyhangú az *osszejövetel, a'hol csak a vezető beszél mindig. Akkor lesznek kérdései az ifjúságnak, lesznek
