Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1942-12-13 / 50. szám

1942.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

255. oldal.

— Dr. Révész Imre tiszántúli püspök a nov. 25-iki egyházkerületi közgyűlés elé terjesztett Püspöki jelentés-ében a reverzális-kérdésről a következő megszívlelésre méltó súlyos igazságokat mondja: A javunkra kötött vegyesházassági ú. n. „reverzálisok“ arány száma a kárunkra kötöttekéhez képest tavaly óta nagyot javult ugyan, ez a javulás azonban semmiféle illúzióba nem ringathat bennünket a jövőre nézve, minthogy a visszatért királyhágómelléki területeken csak az idén lépett újra érvénybe az 1894: XXXIII, törvénycikk. Ezzel szemben a való helyzetre és a várható fejleményekre vakító világot vet az az adat, hogy a házasságkötésnél egyházunk szertartását mellőzök száma a tavalyi 1424-ről egyszerre 2235-re ugrott, akkor, amikor kárunkra kötött reverzális csak 963 van kimutatva! Ez a 2235-ös szám a valóságban még nagyobb is lehet (amire utalni látszik az, hogy ennek, meg a statisztika 17. kérdőpontja alatt szereplő 8257-es számnak az összeadása kevesebbet ad ki, mint a 16. kérdöpont alatti 10.824 házasságkötés száma), és mindenesetre arra vall, hogy a reverzális-követelés folytán előálló lelki kényszer egyre több fiatal párt csábít arra, hogy vagy egyszersmindenkorra lemondjanak szövetségüknek az élő Isten s az ő gyülekezete színe előtt való megerősítéséről, vagy pedig egy későbbi időpontban, esetleg méltatlan, kiszámított titkolózással (és természetesen nem a mi egyházunkban) tegyék meg azt. Ily esetek elsősorban a hazatért Királyhágómelléken fordultak elő nagy számmal, ahol, mint tudjuk, már a vonatkozó magyar állami törvény újra érvénybeléptetése előtt megindult a másik oldalról az

— egyelőre csak egyházi érvényű kötelezést létrehozó — nagyszabású magánreverzális-akció. Én nem tartozom azok közé, akik a magyar közéletnek ezt a fájó, üszkös sebét egyszerűen azzal remélik orvosolhatni, hogy eltöröltessék a vonatkozó magyar állami törvény s viszszaálljon az 1894 előtti, kivételt nem tűrő törvényes elv és gyakorlat: „sexus sexum sequitur“. A magyar állam ugyanis csak a saját törvényét változtathatja meg, a kánonjogi kódexet megváltoztatni nincs hatalmában, már pedig a reverzálisnak a nem római hitű házasféltől megkövetelése s a reverzális elmaradása esetén előálló fegyelmi következések a római hitű féllel szemben kánonjogi rendelkezések, amelyeknek érvénye — Róma szempontjából — egészen független attól, hogy valamelyik állam törvényhozása és törvényes rendje elis- j meri-e vagy nem. Róma viszont a maga érvényes jogán

— amint a történelem és a jelen számos példája mutatja — még u. n. „Kulturkampf“ felidézése esetén sem szokott módosítani mindaddig, amíg meg nem győződik róla, hogy ez a módosítás saját jól felfogott érdeke is. Az adott esetben mi azt hisszük, hogy Rómának éppúgy nem lehet maradandóan érdeke, mint ahogyan nem lehet az egyetlenegy más keresztyén egyháznak sem, valósággal belekergetni a saját híveit abba, hogy nemcsak neki, hanem mindenféle más egyházi életnek is hátat fordítsanak az emberélet egyik legdöntőbb aktusánál — talán örökre ! E tekintetben — remélnünk kell! — egykor Rómában a bölcs emberi belátás (önmagában is elég súlyos) szavánál még nagyobb s döntő hatása lesz a Szentlélek Isten titkos sugallatának. Mikor volna erre különb alkalom, mint a mai, minden keresztyén értéket elsöpréssel fenyegető világviharban ?! Minekünk, magyar reformátusoknak addig, Nehémiásként, egyik kezünkben karddal, másik kezünkben építőszerszámmal kell hallgatnunk Sionunknak itt-ott, éppen a reverzális-ügy miatt is romladozó falain a naponként újra felhangzó mennyei trnmbitaszóra: „A mi Istenünk hadakozik érettünk!“ (Nehémiás 4: 20). Minden, az államhoz címzett újabb keserű kifakadás a reverzális ellen egyrészt — a mondott okból — végsőleg céltalan, másrészt könynyen a belső erőtlenség gyanúját vagy látszatát keltheti, harmadsorban és főként pedig alkalmas elterelni figyelmüket a saját felelősségeinkről és a saját tennivalóinkról ezzel a bajjal szemben: arról, hogy a Krisztus reformált magyar nyáját mi magunk tartozunk hiánytalanul megőrizni, minden megelőző gondjával a szeretetnek és minden üdvösséges orvosszerével a fegyelemnek, a néki Istentől rendeltetett akolban — nem pedig az államhatalom tartozik ezzel nekünk!

— Barcsi József nyug. kollégiumi tanár elhunyta alkalmából a pápai főiskola a következő gyászjelentést adta ki:

„A B. F. R. A. A dunántúli református egyházkerület pápai főiskolájának tanárikara mély fájdalommal jelenti, hogy szászvárosi Barcsi József nyug. gimnáziumi tanár 84 éves korában, nyugalomba vonulásának 19-ik évében, december 3-án, hosszas szenvedés után elhunyt. A megboldogult intézetünkben 33 évig tanított fáradhatatlanul a természetrajz-vegytani tanszéken. Erdély szülötte volt, ott, a bércek honában szerette meg a természet nagy könyvének buzgó búvárlását, különösen a scientia amabilis tanulmányozása vonzotta. Igyekezett mindig a kor színvonalán állni. Tudományából szép szakkönyvtárt szerzett magának. A természetrajzi szertár anyagát tetemesen szaporította, a gyűjteményeket rendezte, nagy szorgalommal leírta. A növényi sejttel és a növénytan hazai történetével irodalmilag is foglalkozott. Hosszabb tanulmányúton volt Egyiptomban és Olaszországban. Minél mélyebben hatolt a természet titkaiba, annál inkább növekedett hite Istenben. A szerető atyai szívét ért súlyos csapások hitét meg nem ingatták. Kötelességét mindig híven teljesítette. Bátor, szókimondó barát volt, akiben lehetett bízni. Tanítványai iránt mindig jóságos, meleg szíve nyilvánult meg. A hű munkás emlékét kegyelettel őrizzük meg intézetünk évkönyveiben. Pápa, 1942 december 4.

Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. — Ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger iulsö szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem és a te jobbkezed fogna engem. — Ha azt mondom: a sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, — A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal: a sötétség olyan, mint a világosság. Zsolt. 139:8 —12. v.“

A megboldogult temetése dec. 5-én volt a kollégium udvaráról. A vigasztalás igéjét Ólé Sándor lelkipásztor, főiskolai gondnok hirdette. (Beszédét lapunk mai számában közöljük.) A temetőben dr. Pongrácz József főiskolai igazgató búcsúzott el a tanárikar és a volt tanítványok nevében a kedves Kartárstól és szeretett tanítómestertől.

— Vásárhelyi Boldizsárról, a nov. 6-án elhunyt nyugalmazott kolozsvár-belvárosi lelkipásztorról közöl igen tartalmas és meleghangú megemlékezést a Református Szemle riov. 20-i száma. Többek között ezeket írja: Élete utolsó napjáig nem szűnt meg elméjét művelni. Nemzedékének kgképzetteb theologusai közé tartozott. Vasárnapi prédikációira hétfőtől vasárnapig készült. Rendszerint péntek estére volt készen a beszéd és szombaton következett annak szóról-szóra való megtanulása. Nyugalomba vonulása után is szüntelenül tanult. Többek között szóról-szóra megtanulta az egész hegyi beszédet, a szeretet himnuszát és más bibliai részeket, s azokat szobájában végzett rendszeres napi sétája alatt minden nap, mint a leckét fölmondotta. Gondolkozásában a liberális theologia mesgyé-