Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-10-18 / 42. szám
202. oldal DUNANTOU PROTESTÁNS LAP 1942. „Diákkoromban voltam utoljára templomban.“ (Még egy szó a Zilahy-ügyhöz.) Az egészből ez az egy mondat éget és kínoz,j mióta az egyik iskolában katholikus kartársam diadalmas mosollyal kezembe nyomta Zilahy Lajos tragikus önvallomását e szavakkal: »Olvasta-e már, kolléga úr, Zilahy nagy »pálfordulását«? Hát elolvastam. Közben olyan volt lelkem, mint a tó tükre, mélyet hol futó felhő árnyai borítanak be, hol pedig újra a nap su-^ garait ragyogja vissza. A nagy áldozat és nemes gesztus azonban nem tudott bennem olyan lelkesedést kiváltani, melyen át ne sötétlettvolna a nagy sorsfordulat másik, árnyékos oldala: a hithagyás. És mikor Zilahy Lajos megrendítő vallomása — »diákkoromban voltam utoljára templomban« — tüzes lángbetűkkel beleizzott a telkembe, ebben az egy mondatban feltárult előttem a magyar középiskolás diákifjúság nagy lelki elhagyatottsága és problémája a maga végzetesen előrehaladott állapotában. Hány és hány hittagadásra, kárunkra kötött reverzalisra, lelki közömbösségre és hitetlenségre világít -rá ez az egy mondat: »diákkoromban voltam utoljára templomban«. Ügy érzem magam, mint aki a vádlottak padján ül és akinek arcába vágják a vádat: ti, akikre rábizattak a magyar diákok, a magyar középosztály Ígéretei és örökösei, az új magyar jövendő elhívott építői, ti nem törődtök velük eléggé, parlagon hagyjátok a lelkűket, nem tudjátok ellátni az ifjúkor nagy viharaiba került diáktelkeket a megfelelő, krisztusi »üzemanyaggal« és »utánpótlással«, hogy a vihar el ne sodorja őket és az első szóra, az első »nehéz helyzetben«, az első , lelki válságban meg ne hátráljanak, hanem emelt fővel nézzenek szembe a viharral, a széllel, mint egykor őseik a gályákon és a börtönök mélyén, a száműzetésben és a lefoglalt és lerombolt templomok mellett. Nem is olyan régen még magam is ott ültem az iskola padjaiban, most pedig, mint hitoktató látom a középiskolás ifjúság lelki vergődését. Magam is végig éltem ezt a nagy lelki elgyengülést és másokban, társaimban, tanítványaimban is láttam és újra látom a lelki élet krízisét, melyet a kamasz korba lépés idején, a felsőbb osztályokban indít el a világ eddig nem ismert lehetőségeinek, örömeinek és kísértéseinek hirtelen feltárulása. Akkor kezdődik a temnlombadárás teher lenni, a hit elgvengülni és kezdi az a fiatal lélek két kézzel tékozolni a csillagos torony tövéből magával hozott lelkikincset: apái erős kálvinista hitét. ülőször csak azt fogja szégyelni pajtásai és lakótársai előtt, hogy esténként imádkozni, szokott és nem imádkozik íöoocf; azután elkapja az ár, talán még meggyőződése éllenére, csupán a többiekhez való alkalmazkodás elve alapján, talán a többiek gúnyolódásától való félelem miatt ő is kételkedő, hitetlen lesz, aki gúnyos mosollyal és kritikus szemmel fogadja hittanára és lelkésze szavait. Csak egyetlen fiú legyen egy osztályban, aki kigunyolja a másik hitét és vallásosságát és aki beledobja a köztudatba a serdülők hamis világnézetét: felvilágosodott, művelt, érettségi előtt álló ember nem hisz ilyen dajkamesékben 1 — elég ahhoz, hogy egy egész osztályt elfordítson az Isten házától és az Isten Igéjétől. Ott, a krízis kezdetén, akkor kell a vergődő lélek mellé állni, (akkor kell a tántorgó és a világtól megszédített fiatalember kezét megragadni és Krisztushoz vezetni, a gyermekkor vasárnapi iskolás vallásosságának férfias, és bizonyságtevő, áldozatos és öntudatos hitté fejlődését elősegíteni. És ezt nem előadással, tanári kathedráról tartott magyarázatokkal, egyesületesdivel lehet elérni, hanem személyes barátsággal, személyes lelki közösséggel. Az ifjú ebben a korban idegenkedve fogad mindent, amit a tanártól a kathedráról kap, ebben a kritikus időben gyűlöli az iskolát és ökölbeszorított kézzel tanulja a leckéjét. Ebben az időben a barátság és a barát áll ak első helyen, a barát a legfőbb tanácsadó, az ő szavára hallgat leginkább. Meg kell keresnünk otthonában, az iskolán kívül őket, szeretettel, melegséggel, levetve minden tanári tekintélyálarcot, hogy csak az ember álljon szemben a másik emberrel; és harcolnunk kell értük a világgal, a rossz barátokkal, a kísértésekkel, önmagukkal! Diákkoromat internátusbán töltöttem el, ahol 8— 10 társammal laktam egy szobában. El tudjuk-e képzelni, mennyire egymást formálják ott az ifjak, menynyire megmarad és lerakódik ott a fejlődő és bontakozó lélekben a serdülők kamasz-világnézete és menynyire elsorvasztják és megölik egymásban a Hitet?! Emlékszem, micsoda kigúnyolásban volt részem, mikor este lefekvéskor imára kulcsoltam kezeimet; kinevettek, zavartak és nem hagytak imádkozni! Óh, hány fiatal lélekből ölték ki így a hitet! És mindez azért volt, mert nem volt valakink, aki ezekben a nehéz években mellénk állt volna, aki Krisztusról beszélt volna barátságos, meghitt közösségben, őszintén és csak nekünk, aki a gyenge vesszőt a maga hitével megtámasztotta volna. Óh, milyen keveseknek lelkében élte túl a hit gyenge lángja ezt a nehéz időt! És ez a veszély ma nagyobb, mint valaha! Mert ma vallásellenes világnézetektől visszhangzik a világ, olyan világnézetektől, melyek elsősorban az ifjúság számára készültek, az ifjúra számítanak és elrabolják tőlünk lelkűket, ha nem küzdünk értük a szeretetünkkel, a {könnyeinkkel és az imádságainkkal, keservesen és lankadatlanul: ha százszor kudarcot vallottunk, százegyedszer annál elszántabba.n és annál nagyobb hittel, amíg a mienk nem marad véglegesen. Óriási ez a feladat és súlya alatt megroppan a vállunk. Nem is hordozhatjuk másként, csak hittel, csak úgy, ha nem a magunk erejére támaszkodunk, hanem az Istenre és Krisztusra; ha érezzük gyengeségünket és Őhozzá fordulunk segítségért, hogy ő végezze ef a maga erejét a mi erőtlenségünkben és tegyen csodát a magyar ifjúsággal általunk, az Ő alázatos eszközeivel. Mi csak lássuk meg a bajt, lássuk meg, hogy a középiskolás magyar ifjúság lelki válsága ma igen is létezik és ezt nem lehet kézlegyintéssel elintézni és vele nem törődni, mert ez az ifjúság adja a magyar középosztályt, a magyar értelmiséget, amely vezetésre hivatott egyházban és nemzetben egyaránt. És ma hit nélkül és Krisztus nélkül nem lehet az élet felé vezetni se egyházat, se nemzetet. Ne várjuk, hogy világi emberek, kívül állók mondják meg nekünk, hogy baj van és mit Kell cselekednünk, hanem mi magunk lássuk meg és siessünk elvinni minden vergődő ifjú lélekhez az orvosságot és az orvost — amig nem késő! Akkor majd nem lesz teher és kényszer a templombajárás, szégyen az imádság és később majd nem kell hittagadásukat ezzel a vallomással megokolniok: — »Diákkoromban voltam utoljára templomban!« — Kaposvár. Szabó Sándor s.-Ielkész.
