Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-08-30 / 35. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 35. szám. Pápa, 1942 augusztus 30--------------. . --i ^SZERKESZTŐ: MED;GYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az egyház és az evangélizáció. A csurgóvidéki lelkészértekezleten elhangzott hozzászólás a Handboek voor Gereformeerde Evangelisatie című könyv alapján. Egyházi körökben divatos jelszavak egyike ma az evangélizáció. Sokat beszélnek mindenfelé róla, de valahogy az a benyomásom, hogy sok esetben azok sincsenek vele tisztában, akik végzik. Nem csoda azután, ha sokan idegenkedve fogadják, vagy legalább is tartózkodó magatartást tanúsítanak vele szemben. Mi az evangélizáció? Milyen helyet foglal el az egyház különféle munkái között? Kik és hogyan végezzék az evangélizációt? Amikor a holland református egyház tisztázni igyekszik ezeket a kérdéseket, először is felveti a hitvalló és népegyház közötti különbséget. Hitvalló egyház az, amelyben az Igét tisztán, a hitvallások szellemében hirdetik, a sákramentumokat helyesen szolgáltatják ki és az egyházi fegyelmet úgy tan, mint élet1 tekintetben gyakorolják. Amelyben a tagok kivétel nélkül komoly keresztyén életet élnek és mindenben Krisztusnak engedelmeskednek. Népegyháznak mondjuk az olyan egyházat, amely kapuit, amennyire csak lehet kitárja, amely mindenkit megkeresztel, aki csak erre jelentkezik, amely egyházfegyelmet legfeljebb élet tekintetében gyakorol, de tan tekintetében nem, ami miatt a legkülönbözőbb irányú theologusokkal találkozni benne. Amíg a hitvalló egyház a minőségre helyezi a fősúlyt, a népegyház számbeli gyarapodásra törekszik. A népegyházban sokan vannak a ta^ok, de komoly keresztyén életet a tagoknak csak kis része él,, a másik, nem egyszer sokszorosan nagyobb része istentől és az Ő Igéjétől elidegenedve lelki nyomorúságban tengődik. Minthogy a hitvalló egyházban a tagok komoly vallásos életet élnek, azért ebben munka tekintetében az Ige hirdetésén, a sákramentomok kiszolgáltatásán, az egyház tagjainak1 látogatásán, a lelkűkben élő hit ébrentartásán és az ifjúság nevelésén van a hangsúly. A népegyház, amely főleg tőle elidegenedett tömegekkel kénytelen dolgozni, hogy ezeket megnyerje Krisztus számára, a mult évszázadban kitermelte a belmissziói munkiát, amely ma kisebb, vagy nagyobb lendülettel a mi magyar református egyházunkban is folyik. Egyházunknak azonban szerintem égyik ^súlyos hibája az, hogy elérendő cél gyanánt nem tűzi ki a hitvalló egyházat, amellyé lennünk kellene, hogy lehessünk Jézus szavai szerint kovász, a föld sói, a Világ) világossága, hanerp» fenntartja a népegyházat, amelyben a komoly keresztyén életet élőket ugyanúgy kezeli, lelkileg ugyanolyan eledellel táplálja, mint az egyházzal laza kapcsolatban levőket. Innen van az egyházi munkák végzése terén sok bizonytalanság és határozatlanság. Gondoljunk itt pl. a vasárnapi iskolai munkára,) amelyet előír nemcsak az olyan helyekre, ahol a gyermekeknek nem áll módjában a gyülekezeti istentiszteleteken részt venni, hanem olyan helyekre is, ahol minden ünnepnapon és hétköznapon az istentiszteleten jelen vannak és ahol Isten igéjével az iskolában szinte naponta foglalkoznak nemcsak a vallásórákon, hanem azokon kívül is. Már pedig a vasárnapi iskolái munkát annak megindítói olyan helyeken kezdték1 ejv ahol a gyermekeknek nem állt módiában bármi oknál fogva I istentiszteletkre járni, vallásoktatásban részesülni, I Krisztust és Istennek Igéjét megismerni. A hitvalló egyházban Krisztus szolgái végezhetnek 1 bármilyen nagy felelősségtudattól áthatott munkát, folyhat a belmissziói munka a népegyházban akármi- I lyen erővel, ennek ellenére lesznek mindig lelkek, akik nem hajlandók Krisztus komoly, lélekszerinti követésére, akik szembehelyezkednek Isten akaratával, úgyhogy ezeket a hitvalló egyház fegyelem gyakorlásával kénytelen kizárni tagjai sorából, a népegyházzal pedig maguk szakítanak az ilyen lelkek. Ezeket az egyházi, nem nézheti közömbös szívvel, hanem törődnie kiéli velük. Minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy őket ismét az egyház élő tagjaivá tegye. Ezeknek a Krisztusról és az egyházról tudni nem akaró lelkek4 nek a megnyerését kell maga elé cél gyanánt kitűznie az evangehzációnak. Az evangélizáció eszerint közel áll a külmissziói munkához, csakhogy amíg a külmisszió olyan pogány lelkekhez fordul, akik Krisztusról és Isten Igéjéről nem hallottak, az evangélizáció azokat keresi fel, akik bármi oknál fogva egyházukkal szaJ kítva tértek a pogány lelkek útjára. Ilyen evangelizáló munkát végzett Krisztus és az apostolok, amikor Izrael eltévelyedett juhaihoz fordultak. Ilyen irányú munkát végzett mindenkor Krisztus egyháza, valahányszor a vele szakitokat vezette vissza a Krisztussal élők közösségébe. Az evangélizáció, ha kifejezetten nem is nevezték1 ezzel a névvel, egyidős magával a kérésztyénséggel. Az evangelizációnak ilyen irányú körülhatárolásából önkéntelenül adódik annak módszere. Az evangelizációt a népegyházban úgy szokás végezni, hogy templomban, vagy alkalmas épületben igehirdetéssorozatot tartanak kellő előkészítés után. Ezeken az igehirdetéseken azután megjelennek az egyház buzgó, vagy kevésbbé buzgó tagjai, de elmaradnak róluk azok, akiket az evangélizáció révén meg kellene nyerni Krisztusnak. így az evangélizáció alkalmai csupán hiterősítő igehirdetések lesznek, amelyek a belmiszsziói munka körébe illeszthető hiterősítő konferencin névvel illethetők. A másik lapba, hogy az ilyen »evangelizációt« rendszerint a gyülekezeten kívülállók vég-A DUi r ' Helyben. /ATALOS KÖZLÖNYE-JlA jL\i _£k_ IP•
