Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-18 / 20. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 20. szám. Pápa, 1941 május 18. DDNÄNTÜLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ______ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._________________________________----------------------------------------------* FŐSZERKESZTŐ: MED.GYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ • A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A visszatért Délvidék reformátusainak életéről adott felemelő beszámolót a Magyar Értesítő tudósítójának Ágoston Sándor ref. püspök. Elsősorban arról ad felvilágosítást, hogy a »jugoszláv királyságbeli református keresztyén egyház«-nak a legutóbbi állami népszámlálás szerint összesen 56.000 tagja volt. Ebből magyar 42.000, német 13.000 és mintegy 1000 horvát és cseh (egy horvát és két cseh gyülekezetben). Mindebből visszajön a Bánsággal együtt kb. 48.000, vagyis horvát területen él 8000 református. — Miért örülünk mi, délvidéki református keresztyének a felszabadulásnak? — folytatja Ágoston püspök. A felelet ezerféle lenne, ha az örvendezőket mind megszavaztatnánk. Kezdve az iskolásgyermeken, aki annak örül, hogy nem kell többé cirill-betükkel vesződnie s hogy ezután mindent anyanyelvén tanulhat, — azután jönnének sorban a legények, leányok, akik most már piros-fehér-zöld pántlikát viselhetnek, — a katonák, akiket ezután nem gyötörnek idegen vezérszóval, önérzetük ezer megalázásával, — a diákok, akiknek lelkét nem nyomorítják meg idegen kultúra rájuk-erőszakolásával, — a földmívesek, iparosok és kereskedők tömegei, őket sem fogják ezután agyonzaklatni »hivatalok padkázásaival«, adókkal, büntetésekkel. Mind-mind örül és boldog, mert valamenynyinek megvolt a maga külön keresztje, amit most egyszerre lehullani érez. — És tulajdonképpen mégsem ezek az igazi okai a felszabadult Délvidék örömének és boldogságának. Az igazi okot ottani testvéreink még nem látják világosan, csak öntudatlanul érzik. Miért örül t(ehát minden délvidéki kisebbségi magyar és német? Nos: a szerb kormány nem törekedett arra, hogy mártírokat csináljon belőlünk. Ám a kisebbségek beolvasztására egy hosszú időre szóló, céltudatos politikát folytatott, amelynek eredményei negyven-ötven év múlva csakugyan megértek volta. Nagyvonalú földreform, ügyes telepítések, jól átgondolt iskolarendszer, adó- és hitelpolitika voltak azok az eszközöké amelyekkel a délvidéki kisebbségek szakadatlan elszegényítése, a falvak elnéptelenítése, a proletárrá vált kisebbségnek a városokba való beterelése folyt. Lassan és biztosan dolgoztak, mállasztottak és mérgeztek mindent, ami a kisebbség nemzeti-anyagi erejét jelentette. — Példaként csak egyre mutatok rá. Adóalapnak elfogadták azt a kataszteri tiszta jövedelmet, amit annakidején a monarchia katasztere megállapított. Ezt azonban a régi magyar területen, az úgynevezett »Vajdaságban« 34-gyel, Horvátország területén 17-tel szorozták meg, a Száván alul pedig — semmivel se! Tehát Horvátszlavonországban 17-szer, a Vajdaságban harmincnégyszer nagyobb volt az adó, mint az ország déli részeiben. És ezt még a föld nagyobb jövedelmezőségével sem lehet indokolni, mert ez a nagyobb jövedelmezőség a kataszteri jövedelem megállapításánál már egyszer tekintetbe volt véve. Más iszóval ez annyit jelent, hogy ez hadisarc volt, amit 1919-ben kivetettek és azután huszonegy teljes esztendőn át egyszerűen rajtunk felejtettek... Nem egyes erőszakos cselekedetek voltak a legelviselhetetlenebbek, hanem a közvetlen reánk diktált életviszonyok, amelyek mindenkitől elszívták a levegőt s úgy elmállasztották a kisebbségeket, mint lassan felszívódó talajvíz az épület falait. — Ennek lett most vége! Ez az igazi ok arra, hogy örüljünk. Egy képpel szemléltethetem ezt a boldogságot. A magam kertjében a télen rádőlt a fűre egy régi ajtó. Tavasszal a fű elkezdett nőni s az ajtó szétnyílt, nagy rései között, a leszakadt, régi kulcsnyiiás helyén feltörtek az üde-zöld fűszálak. Amikor felemeltem ezt az ajtóroncsot, az eltakart részek alatt sárga, csenevész csirák lappangtak csupán. Néhány hét múlva aztán azon a helyen mind egyforma szép zöld volt a pázsit, mindenütt hozzájutott a nap, a levegő, az eső. Ez történt a délvidéki magyar és német kisebbséggel is. Lefödte egy kriptaajtó s csak egyes fűszálak éltek a hasatíékok között, a többi penészedett, sínylődött, mert nem érhette el Isten napja, a szabadság levegője. — De nekünk, református keresztyén magyaroknak és németeknek megvan az okunk nemcsak az örvendezésre, hanem a hálaadásra is. Hálát adunk Istennek, hogy nemcsak most fordult felénk szabadításával, hanem mindig velünk volt, oly sokszor megmutatta, éreztette kegyelmét és segítségét. Először is abban, hogy ezen a földön, jő és rossz sorsban, mindenféle változás között a szülőföldünkben — hazát adott nekünk. Hálát adunk Istennek, hogy ha bűneinkért sok mindentől megfosztott is bennünket, egyet meghagyott: meghagyta eklézsiáinkat, templomainkat, ahol Öt anyanyelvűnkön dicsérhettük s ahol Ö igéjében anyanyelvűnkön szólt hozzánk. A szerb kormányzatnak igen nagy oka lett volna, hogy éppen ezen a ponton bizalmatlan és szigorú Jegyen hozzánk, mert hiszen náluk az egyház mindig politikum volt, fellegvára a nemzeti eszméknek s törekvéseknek s meg volt győződve az a kormányzat, hogy minálunk ugyanez a helyzet. Teljes őszinteséggel meg kell állapítanom: a vallásunkért nem üldöztek bennünket, sőt nem engedtek semmi elnyomást a .nálunknál nagyobb egyházak részéről sem! Nem férne össze a magyar jellemmel, ha elhallgatnám — és ezért is hálálkodnunk kell a Mindenhatónak —: sok .őszinte jóbarátot adott Ő nekünk szerb egyházi és világi férfiak közül, akiket már megérintett és foglyul ejtett az Evangéliom és
