Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-03-16 / 11. szám
50. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. Mindig ott volt az egyetnemakarás*. a széthúzás, a testvértelenség átka, amikor nem testvért, hanem ellenséget látott egyik ember a másikban, egyik osztály a másik osztályban. Széchenyi szerint itt volt közöttünk »a mágnások szolgaiéikűsége és léhasága, a nemesek gőgje és tudatlansága, és a polgárok kicsinyessége«, a szegény jobbágyok elmaradottsága, nyelvünk., nemzeti érzésünk elhanyagoltsága. Azért beszél Széchenyi rothadó, vonagló hazáról, amelyben nincs egészség és nincs ifjúság. Azért kiált fel mély bánattal: »Búsulok hazám agóniáján«. Azért imádkozik istenhez: »Töltsd el szívemet angyaltiszta szeretettel embertársaim, hazám, földieim iránt! Engedj a jövőbe pillantani, hogy elválasszam a jó magot a rossztól!« E haza földjén annyi meg nem értés, annyi szere tétlenség, annyi osztályönzés, annyi zsarnokság, annyi eln3'omás volt, hogy azt nem lehet kimondani. Itt tehát nem volt igazság. Hogyan jegyzett hát el akkor igazsággal minket az Isten? Nem a magunkével, hanem a Maga igazságával. Izraelben sem volt semmi igazság, mégis eljegyezte az Űr igazsággal, igaz, hogy ebben az igazságban ott volt az ítélet is. Jött az assziriai fogság, Samária pusztulása, éhínség és minden iszonyat. A mi sorsunkban is ott volt Isten megmásíthatatlan igazságának velejárójaként az ítélet. Oh, mennyi ítélet zúgott végig fergetegként ezen a nemzeten! Amint a Himnusz költője mondja: Haj, de bűneink miatt gvúlt harag kebledben, Elsujtád villámidat dörgő fellegedben! Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk«. Ez volt az ítélet. De viszont hol volt ebben az isten számára való eljegyeztetésünk, kiválasztatásunk és elhivatásunk? A feleletet Hó se ás prófétánál az Űr így adja meg: »Azért... elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek. És onnan adom meg néki az ő szőlőjét és az Akor völgyét a reménység ajtaja gyanánt, és úgy énekel ott, mint ifjúságának idején...« Ugyanezt tette velünk is. A pusztába vitt ki bennünket, fergeteges ítélettel, a szenvedés pusztájába, Mohi pusztájába, Mohács pusztájába, Nagymajtény és Világos és Arad és Trianon pusztájába, éhségek és nyomorúságok pusztájába és ott beszélt szívünkre az ő evangéliumival, onnan adta meg nekünk az ő szőlőjét a reménység ajtaja gyanánt, ott hirdettette nekünk az ő kegyelmét és irgalmát, hogy nem veszít el bennünket, hogy nagy reménységek számára tartogat bennünket, hogy ha egy kissé elhagyott is, de újra fölemel bennünket, mint tékozlófiút haza visz bennünket az ő atyai szívébe, atyai hajlékába, mert ő kegyelmes és irgalmas Atyánk. Ha csak azt nézzük, hogy mit szenvedett nemzetünk egy évezreden át és hogy hogyan hulltanak el legjobbjaink a hosszú harc alatt, akkor csak ítéletet látunk. Ha csak azt halljuk, amit a szegény síró kurucok énekeltek: »Jobb hát a darvakkal, vagy más: madarakkal elköltözni messzire«, akkor csak ítéletet látunk. Ha csak a jajokat halljuk és csak a vértőlí áradó patakokat látjuk, akkor csak ítéletet látunk. De ha azt nézzük, hogy a pusztaságon is átvezetett bennünket az Ur, hogy szőllőt plántált a halálvölgyében járó szegény magyarnak az Ur, az Evangéliumban, a Krisztusban, akkor kegyelmet és irgalmat látunk. Óh, ha a mai ember fel tudná fogni és meg tudná érteni,; hogy mit jelentett a halál árnyékában a »rothadó«, »vonagló« és »agonizáló« magyar világban, ebben a sírvilágban az evangélium világossága, ha fel tudná fogni, hogy az isteni üzenet szavára hogyan zokogott fel és hogyan állt lábra felette igen nagy sereg ebben a hazában, akkor szavaimat senki se tudná megindultiság nélkül hallgatni ebben a templomban. Csodán történt ebben a magyar sír világban! Bibliai csoda! Jairus leánya és a naini ifjú feltámadt! A sírboltba zárt magyar nemzet feltámadt, és ifjúvá lön! Szép lett, miiét a hajnal pírja! Ezt tette az isteni irgalom és kegyelem. Ma itt áll március 15-én ifjúságának erejében. Ünnepli március 15-ét, a megújulás, a feltámadás, a megfiatalodás és az élet ünnepét. Ünnepli a legújabb sirvilágból, a trianoni sírboltból való kikelést. Pedig, minden arra irányult ezen a világon, hogy soha többé ne ünnepelhessen, hogy soha többé lábra ne állhasson, ki ne kelhessen és ne örülhessen. És mégis lábra állt, kikelt, örülhet és remélhet! Megnyíltak trianoni börtönének ajtajai »a reménység ajtaja gyanánt«. Ez a kegyelem és irgalom. Kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el, úgymond az Ur. II. Bizony hittel jegyezlek el, azt is mondja az Ur. A kegyelmet és irgalmat ő adja, de a hitet nekünk kell adnunk. Nem lehet a kegyelmet és irgalmat mással elfogadnunk, csak hittel! Hit nélkül nem lehet Isten elé járulnunk, nem lehet remélni, nem lehet tovább élni. Nekünk hinnünk kell azt, hogy Isten kegyelmes és irgalmas. Hinnünk kell azt, hogy Isten kegyelme és irgalma vezet tovább is bennünket. Hinnünk kell azt, hogy az isteni irgalom és kegyelem nem üres szó, hanem élő valóság, amit magunknak kell megtapasztalnunk a saiát életünkben. Ennélkül nincs hit és nincs tovább irgalom és kegyelem. Egy hajszálon függ a magyar nemzet élete ezekben a vészterhes időkben. Ha hitével elfogadja a kegyelmet és irgalmat, akkor él, akkor áll reá nézve az, amit Széchenyi mondott,, hogy nem volt, hanem lesz. De ha elveszíti hitét ez a nemzet, ha átadja magát a sötét kétségbeesésnek, vagy a léhaságnak, akkor megszűnik élete. Csak egy hajszál. Értsd meg magyar nemzetem, hogy egy hajszálon függ életed! Ez a hajszál: a hit. Hiszel-e? Ezt kérdezte Jézus is egyszer Mártától, mikor a szeretett testvér már a koporsóban volt: hiszed-e ezt Márta? Én is ezt kérdezem: hiszel-e magyar nemzetem Istenben, mindenható Atyádban és a Jézus Krisztusban, az ő szent Fiában, akiben aláhajolt hozzánk az ő könyörületessége, az ő új életet teremtő szent szerelme? Óh jaj nekünk, ha a magyar népből kifogy a hit, kifogy a bizalom Isten iránt, kifogy a történelem tanulságának ereje! Mert akkor elveszett a magyar nemzet. Akkor még egy darabig lesz üres szalma csépiás szociális igazságokról, földbirtokreformról, családvédelemről, egyke elleni harcról, nagy társadalmi összefogásokról, nemzeti egységről és egyebekről, aztán egyszer csak szépen elhal a nemzetben az élet. De ha Jiittel hiszünk, és elfogadjuk a frigyet, amit Isten kínál : akkor élünk és lételünknek örülhetünk. . Akkor megismerjük az Urat. Ennél nagyobb nem lehet az életünkben. Ez a legnagyobb jótétemény. .Megismerni az Urat. Megismerni az ő csodás szeretetét, kegyelmét, jóságát. Megismerni, hogy ő nem takarja a bűnös embernek halálát, hanem megtérését és életét. Megismerni, hogy ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett vala. És ezt komolyan venni! Az Isten közelségét keresni és ebben a közelségben boldognak lenni! Térjetek hát Hozzá, mert ő Szeretet! Fordulja'tok vissza, mert mögöttetek Isten várakozik! Ámen. Ólé Sándor.
