Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-09 / 45. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1941 november 9 A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _________________________.___ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________------------ ——---------------—- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK --------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I PŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Templomszentelési beszéd. Irta és a pápai ref. templomban 1941. október 31-én elmondotta Medgyasszay Vince dunántúli ref. püspök. Textus : 1 Pét. 2 : 5—8. K- T.! Istenházából jöttünk istenházáha, — templomszentelésre. Mikor annak ,a régi háznak az ajtóin a búcsúvétel után kijöttünk, önkéntelenül is könnyel telt meg mind a két szemünk, nem keserű, de mégis fájó könnycseppekkel: a válás, a búcsú, a meghatottság könnyeivel. Olyanforma érzés vett rajtunk erőt, mint annak az Isten kegyelméből magasabb életszintet kiküzdött férfiúnak lelkén, aki elhagyja a régi, egyszerű, nádfedeles apai házat, hogy szebb, díszesebb, de mégis csak új és szokatlan házba, talán palotába költözzék át. A válás pillanatában egyszerre körülveszi a múlt és annak ezernyi ezer emléke, $z ott átélt öröm és fájdalom, szenvedés és vigasztalódás, reménység és beteljesedés, vagy csalódás, s oda,állnak egy percre a szebb jövő elé és eltakarják annak ragyogását. De mikor megindult az ünnepi menet lassú méltósággal, megszólalt s a távolból is fülünkbe búgott a hívó harangszó, azután mindig erősebbé változott, amint közeledtünk ide és az utolsó fordulónál, immár gát nélkül, akadály nélkül, mintegy égzengés, angyali trombiták harsogásává magasztosult, és kitárult szemeink előtt a gyönyörű kép, az új istenházának hatalmas és ékes alakja, égfelé szökellő kettős, magas tornyával: egyszerre mintha elrepült volna minden, ami múlt és ami a múlthoz kapcsolt, — megragadott az Isten adta ragyogó jelen s a jelenen túl egy oly sokszor megálmodott hatalmas jövendő. Szemünkből a búcsú könnye szinte egy pillantás alatt felszáradt, hogy kicsorduljon mindjárt utána az a .hálával, imádattal teli lélek legmélyéről feltörő édes patak, az örömnek és boldogságnak az a ritka könnyhullatása, mely a megpróbáltatások földi gyermekének ha csak egyszer is, osztályrészül jut, édességével, mint soha el nem feledhető emlék, elkísér egy. életen keresztül. Örömnap ez, boldogságnak ünnepe a pápai református szent gyülekezet életében. Sok kétség, aggodalom és félelem után egy erős hit, nagy vágy és reménykedés beteljesedésének ünnepnapja. És pedig, Isten csudálatos végzéséből éppen abban az időben, mikor a hazugságok és tévedések homoktalapzatára épített, Istent és az ő világhatalmát megtagadó, a vallást az emberiség leikéből kitépni akaró pokoli világrend, mint kártyavár dől össze, hogy új világ épüljön fel, az evangéliom szerint, nem emberek múló hatalmán, hanem azon az egyetlen, kiválasztott,, becses és hatalmas kősziklán, melyet a földi Bábel építői mindig megvetettek, mely a hitetleneknek megütközés köve, a tudatlanoknak botránkozás sziklája, de aki mégis szegeletnek lett a fejévé és az is marad mindörökké, aki az Úr Krisztus. Ezt az új világot pedig nem más, hanem a hit építi fel. Mert a hit hegyeket mozgató erő és hatalom. Az áldozatos hit hozta létre ezt a szép ünnepet is. De hogy ez ne csak feltűnő, átröppenő, azután ködbe vesző fény legyen, hanem egy dicsőséges új világ hajnalcsillaga: »Atyámfiái! ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá!«** * * * Valami csodálatos, szinte emberfelettinek látszó hivatás és képesség: élőkőnek lenni, lelkiházzá magasztosulni. Valóságnak érezni önmagunkban Pál apostol igéit: »Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten lelke lakozik bennetek.. .«, »mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti is!...« Élőkőnek lenni... Az a kőszikla olyan élettelen, olyan mozdulatlan ott a hegyekben, vagy a bányák mélyén. Az évek milliói suhannak át felette észrevétlenül s csak fekszik ott, mint a mozdulatlan erő ősképe. Talán álmodik is, s édes álmai aranyszálakként szövődnek át nehéz tömegén; lázálmában pedig meg-tnegrendül, hogy az embereket rettegni és reszketni tanítsa... Ez a kőszikla egyszer csak megmozdul, megmozdítja egy felsőbb hatalmasság: akna szétrepeszti, erős kezek kiemelik, elhurcolják, formába illesztik, s mintha újjászületett volna élni tud és azzá lesz, »amire rendéltetett«: tömör alap, szilárd fal, karcsú oszlop, fenséges szobor, — felszentelt templom és megátkozott börtön, örömtől hangos vigadóhely és sóhajtele kórház, »amire rendeltetett«. De, ha világra szóló csuda legyen is, nem magáé, hanem az alkotó művész lánglelkéé a dicsőség. A testi ember is kőszikla, tömör, komor és mozdulatlan ott, hol a lelki kincsek aranybányájának munkásai közé kellene beállania. Édes álma: földi gyönyör, múló élvezet, sáppadt arany, hír, hatalom, dicsőség és mindezeknek a lidércfénve. Lázálma a rideg önzés és az Isten kebléről letépő bűnök ezerféle változata, úgy, hogy csak mondatik élni, valóságban pedig halott. És ez a komor kőszírt, ez a testi ember, amint az Urnák Lelke hit által megilleti, egyszerrre újjászületik, élni kezd, minden aranynál és sima márványlapnál tündöklőbbé változik. Azután egyre épül, egyre növekedik, eléri a felhők kárpitját és ott sem állapodik meg; túlnő a csillagok magasságán, mintegy egekbe törő torony, melyben Istennek angyalai húzzák a mennyei templomba hívó harangokat, s melynek ormát az isteni kegyelem és szeretet örök napjának sugárzó fénye karolja át. És ez a hit által isteni magasságba felemelkedett, Isten templomává magasztosult emberr a maga nagyságának és dicsőségének teljességében, az örökélet és üdvösség bizonyos re-