Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-10-05 / 40. szám
» Ötvenkettedik évfolyam. DDNANTULI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________________________---------------------———— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK —......................................... PELELÖS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Széchenyi és mi. Irta és a pápai ref. theol. akadémia 1941 szeptember 15-én tartott tanévnyitó ünnepélyén felolvasta dr. Török István theol. igazgató. (Folyt, és vége.) IV. Minket, az imádkozásban sokszor oly rest theologusokat különösen megszégyeníthet e »világi úr« bensőséges imaélete. Munkái kezdetén, vagy ha pl. országgyűlésre készül, istentől kér erőt és eligazítást. A Tisza-szabályozás megkezdése napján korán reggel a helyszínen templomba megy s így fohászkodik: »Óh Isten, a Te kezedben van mVnden. Adj nekünk szerencsét, miért a mi gyarló tudásunkkal és szétágazó nézeteinkkel semmire se mehetünk«. Azt ne gondoljuk azonban, hogy csak ilyen rendkívüli alkalmakkor imádkozik. Naplójába jegyzett imái meg egy jellemző kis eset másról tanúskodnak. Még ifjú éveiben történt, hogy együtt száll meg Bécsben Wesselényivel. Este a, protestáns Wesselényit tapintatosan előkészíti, hogy ne botránkozzék meg azon, ha ő, szokása szerint, térdreborulva imádkozik, mert — mint mondta, s ebben Wesselényi is egyetértett vele — gyakran és bensőségesen kell imádkoznunk, akkor is, amikor az ember még fiatal, erős és egészséges. Önként imádkozzunk s ne csak lelkiismeretfurdalásra vagy halálfélelemből. (Naplók II. 211.) Vallásossága természetesen nem zárja ki nála az egyházkritikát, találhatunk írásaiban a római katholicizmussal szemben éles bíráló megjegyzéseket is; tévesztett dolog volna azonban Széchenyit ilyen kiszakított idézetek alapján a római egyházzal szemben kijátszani, 'egyházhűségét, — még ha mondjuk a mai akció katholikás érdekharcot elítélné js — kétségbe nem vonhatjuk. Ez annál nagyobb szó, mert Voltaire hatása azidőtájt bontakozik ki hazánkban s Széchenyi jól ismerte, sőt élvezte is e »szabadgondolkozó« írásait, azonban mindvégig kritikával fogadta. Hogy egyházi kérdésekben is mennyire személyesen igyekezett meggyőződni az igazság felől, jellemző példa rá a La Trappe-i kolostorba tett látogatása. Párizsban járva, a közelgő husvét ünnepekre ellátogat a kolostorba; hogy a lelki dolgok iránt fogékonyabb legyen, az odautazás napján nem vesz magához ételt. Nem is a vígzajú vendéglőben száll meg, hanem a kolostor egyszerű, fütetlen szobájában, a barátok sovány eledelét eszi, velük bőjtöl, életrendjükhöz igazodik, felkelteti magát és korgó gyomorral, dideregve vesz részt a majd háromórás éjféli ájtatosságon. Néhány napot tölt így a kolostorban, feljegyzi a zárda falimondásait, minden lehető kérdéssel »bombázza« a portást a hallgatag barátok életét illetőleg s oldalszámra vitatkozik önmagával naplójában a szerzetességről s az ember hivatásáról: Hát szerzetesnek teremtette Isten az embert? (Naplók II. 226—280.) Széchenyi vallásossága bőven ad gondolkozni valót és egyben meg is oldja a mi most felvetett kérdésünket. Először is most már még inkább óvakodnunk kell annak a féligazságnak hangoztatásától, hogy csak a protestantizmus vagy csak a kálvinizmus mentheti meg a magyarságot. Szerencsére a magyarság sorsa nincs ennyire a mi kezünkbe téve. Isten, talán a mi önbizakodásunk intésére is, támaszthat és támaszt evangéiiomi hitű római katholikusokat, iákikben Róma gyarlóságai ellenére is álmélkodva szemlélhetjük azt az ember és nemzetépítő erőt, amit éppen a hit ád. És itt a feleletet rejtő kérdések sora bomlik elénk: Bejárta volna-é Széchenyi újra meg újra hazáját és vizsgálta volna-é e föld és nép állapotát, ha nem érez egyre piegújuló isteni hivatást a segítésre s megláthatta volna-é a bajok igazi gyökerét, ha nem Isten akaratának keresésén megélesedett látással vizsgálódik? Elég lett volna-é az emberi lelkesedés és erő az adott alkalmak felismerésére, megragadására és teljes kihasználására? Mindez reánk nézve azt teszi: Érezzük-é mi is, hogy a magyar reformátusság pillanatai különösen drágák? Keressük-é tehát a Széchenyiéhez fogható igye- i kezettel és leleményességgel a reánkbízottakkal való I találkozást, kihasználjuk-é ekkora céltudatossággal i Urunk szolgálatára az önként kínálkozó, intézményesített alkalmakat? Van-e például alapos helyzetismereteri nyugvó céltudatossága a mi vasárnapi prédikációnknak? Vagy csak elmondunk egy éppen kezünk ügyébe eső beszédet, mindössze azért, hogy prédikáltunk légyen, mert hát ez az előírt kötelességünk? Igyekszünk-é csakugyan pontos helyzetismeretre szert tenni: a tanár minden egyes növendéke erkölcsi és szellemi képletét világosan megrajzolja-é a maga számára, s lankadatlan figyelemmel kíséri-é a változásokat; A lelkipásztor megteszi-é ugyanezt egy-egy falu népével, egy-egy gyülekezettel? Vagy soha számot nem vetünk azzal, hogy miért is vagyunk éppen ebben vagy abban az iskolában, éppen ebben vagy abban a gyülekezetben? S ha úgy gondoljuk, hogy mindezt megtesszük, miért áll akkor ma is olyan társtalanul, árván, tanári vonatkozásban a Karácsony Sándor »Csúcsai front«-ja, lelkészi vonatkozásban pedig Kiss Gézának az Ormányságról írt szépséges munkája? Miért vagyunk olyan tájékozatlanok tényleges feladataink tekintetében, miért kerülünk oly hamar és olyan olcsó zsákmányként egy-egy hangzatos programmá, de annál kétesebb szándékú politikai] párt járszalagjára, mikor nemcsak egy pártnak szól a mi küldetésünk, s az összességhez sem egy ilyen40. szám. Pápa, 1941 október 5.
