Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1941-07-27 / 30. szám

Ötvenkettedik évfolyam.

30. szám.

Pápa, 1941 július 27.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

_________________ .______ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK---------------------------------—---------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Munkára fel!

Konferenciai záróelöadás.

A teljesen rossz ifjúságról felépítettünk és kialakítottunk egy nagyon rossz közvéleményt és amikor az ifjúsági munkával kapcsolatban beszélünk, akkor mindig ez alá a rossz kalap alá veszünk általában minden ifjúságot. Közben pedig megfeledkezünk arról, hogy minden ifjú külön egyén, aki ugyan beletartozik az ifjúság gyűjtőfogalmába s akire általánosságban rá lehet húzni az ifjúság általános vonásait, de azért egyetlen általános vonás sem illik minden ifjúra. Abba a hibába esünk, hogy az ifjúságot legtöbbször mint tömeget nézzük, de nem gondolunk arra, hogy amncnyi közös vonás odafűzi akármelyik ifjút az ifjúsághoz, mint tömeghez, ugyanannyi vonás kiemeli és el is választja a tömegtől és ennek általános vonásaitól. Ebből következik, hogy az ifjúság megismerésénél nem szabad csak általánosságban felállítani £gy általános véleményt, mert hogy olyan sokszor eredménytelen a munkánk,, azt annak köszönhetjük, hogy az ifjúságot mint tömeget akartuk kezelni s rossz és teljesen egyoldalú diagnózis alapján és sablonos orvosságokkal akartuk gyógyítgatni olyan betegségek ellen is, amik — Istennek hála — talán nem is voltak meg benne, de mivel csak sablonos kezelésben részesítettük, nem vettük észre azokat a finom és elkülönítő vonásokat, melyek egyénné, személyiséggé teszik s amelyeknek erősítésére és építésére kellett volna törekednünk. Ezért nem lehet elhamarkodni az ifjúsági munka megkezdését s nem lehet tervszerütleniil végezni az ifjúsági munkát. Sokszor félreismerjük és félreértjük az ifjúságot és ha eredménytelen a munkánk, akkor vádjainkkal majdnem mindig az ifjúságot és sohasem magunkat illetjük. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy talán éppen helytelenül állapítottuk meg az ifjúság lelkiszükségleteit, azután helytelen irányban, egyoldalúan igyekeztünk lelkigondozásban részesíteni; vagy talán egyszerre akartunk sokat markolni és így fogtunk mégis nagyon keveset. Vegyük revízió alá az ifjúságról alkotott felfogásunkat és ismerjük meg, győződjünk meg minden ifjú lelki szükségleteiről és ilyen értelemben végezzük munkánkat, amíg a "helytelenül lefektetett alapokra való építés össze nem omlik eredmény nélkül.

Revízió alá kell vennünk célkitűzésünket is! Egyszer már meg kell látnunk, hogy mi mindenbe nagy előszeretettel visszük bele szubjektív érzéseinket és teljesen egyéni és sokszor bizony egyoldalú gondolatainkat is, s ezekkel akarjuk azonosítani az ifjúsági munka célkitűzését. Ilyenkor nem a cél a fontos, hanem az egyéni elgondolás s ennek megfelelően alakítjuk a munkát és magát az ifjúságot is, aminek következménye az, hogy az ifjúsági munka lesiklik a

helyes vágányról és mellékcélok felé terelődik. Ilyenkor nem az evangéliom által meghatározott cél felé vezetjük ifjainkat, hanem saját kedvteléseink vagy épen szeszélyeink alkalmas eszközeivé akarjuk őket tenni s így az egész nem egyéb a mi privát vállalkozásunknál, amihez Isten lelkének talán semmi köze sincs. — Másik hibánk az, hogy az ifjúság elé sokszor kenetteljes szavakkal tárjuk magasztos céljainkat és eszményeinket s azt várjuk, hogy az ifjúság talán kijelölt időre megérkezzék magától a magasztos cél és eszmék világába. Hasonló tévedésnek leszünk áldozatai akkor is, amikor azt hisszük, hogy a célkitűzéssel egyidőben már meg is kell érkezniök az ifjaknak oda, ahová még mi vezetők sem érkeztünk meg. Sokszor akarjuk őket egyszerre megtéríteni, holott ennek előkészítését sem végeztük el bennük.

A célkitűzésnél figyelembe kell vennünk azt a célt, amit munkánkkal — de mindig Isten segítségével — el akarunk érni és amit el is kell érnünk. De amikor a célt megállapítjuk, akkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a végcél épen emberi természetünknél fogva messze van, amihez legtöbbször hosszú, nehéz és talán göröngyös út vezet. Mi már most ez a cél gyakorlati meghatározásban? Élőhitű, öntudatos és egyházukat szerető református keresztyén egyháztagok nevelése, hogy ezáltal is közelebb jussanak Krisztushoz. Ezt az evangéliomi célt sokszor elhomályosítják a különböző mellékcélok, amelyek azután uralkodó szerepet játszanak az egész munkában. így egyik vezető azt a célt tűzi ki, hogy az ifjak könyv és előkészület nélkül minél hosszabban tudjanak imádkozni, ami az imádkozni nem tudót lassan hátra és a végén kiszorítja a munkából, stb. Mindenesetre tiszteletreméltó minden ilyen egyéni szándék érvényesítése és ilyen mellékcélok megközelítése, de azért az ifjúsági munka célja nemcsupán ez és nem is merülhet ki ebben. Nem * lehet az egyetemes és összefoglaló cél egyik-másik részét a többi rovására kiemelni és megvalósítani. Eredmény csak ott érhető el, ahol a helyesen megismert alapra és a célnak megfelelően úgy építünk, hogy minden igényt és lelkiszükségletet igyekezünk kielégíteni. Az ifjúsági munkának célja tehát nem világias gondolkozáséi, nem is általános keresztyén, hanem Krisztusban hívő, hitvallási alapon álló, hitéről bármikor bizonyságottevő s hitét öntudatosan megvalló, az egyházat szerető, érte dolgozni akaró s Krisztus ügyéért minden szolgálatra és áldozatra kész református egyháztagok nevelése. Tehát olyan emberek nevelése és Krisztushoz vezetése a főcél, akik Istent szerető Atyjuknak, Jézust pedig Megváltójuknak ismerik és erről életükkel is mindig bb zonyságot tesznek.

(Folyt, köv.)

Dr. Benedek Sándor.