Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-25 / 21. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 21. szám. Pápa, 1941 május 25. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOl FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPÁ, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÓK Hősök vasárnapján. Néhány nappal ezelőtt Krisztus mennybemenetelének emlékére szenteltünk ünnepet. Szivünk boldog örömmel eltelve dobogott, mert ez az ünnep azt hirdette: a bánat után öröm, szenvedés után felmagasztalás, földi nyomorúság után diadal vár a híven harcolóra. Huszonhét évvel ezelőtt szinte alapjaiban ingott meg a föld roppant alkotmánya. Milliós seregek mint bősz fenevadak rohantak egymásra s az emberi ész által kitalált összes pusztító eszközöket igénybe vették négy és fél éven át, hogy minél nagyobb rendeket vághassanak a harcolók soraiban. Országunk ifjúságából is több mint 600.000 áldozta fel életét azért, hogy a haza szent földje épségben szállhasson át az utódokra. S úgy látszott, a szinte emberfeletti küzdelem meg is hozza gyümölcsét. A háború befejezésekor ellenség nem .volt az ezeréves földön s magyar katona állt őrt mindenütt a határokon. De amit nem tudott elérni az ellenség harcban és küzdelemben, elérte az ármány és hazugság, belső viszály és egyenetlenkedés. Hős fiaink kezéből kiütötte a fegyvert s a szomszéd országok minden égtájon hatalmas darabokat téptek le az Isten által egybeforrasztott haza szent testéből. S kiüldözött magyarok százezrei vették kezükbe a koldusbotot, hogy sírva és nyögve tengethessék meggyötört életüket. Óh ezekben a szomorú években úgy látszott, megpecsételtetett nemzetünk sorsa. A körülöttünk lakó és a mi testünkből táplálkozó szomszédok gúnyos mosolyából, gyalázkodó szavaiból azt hitték sokan, a magyar népre nem vár más sors, mint az, hogy megássa sírját és beletemetkezzen. Húsz hosszú esztendő telt el nehéz gyötrődésben, busongásban és szomorúságban, de reménykedésben is. A hivő lélek nemcsak a rablánc csörgését hallotta, hanem Isten igéjének biztatását is: »Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?« Amíg a kételkedők mosolyogtak a gyermeki ajkak imádságának hallatára: »Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában ... hiszek Magyarország feltámadásában«, — akik bíztak az Úristenben, nagy hiedelemmel, azok boldog örömmel tekintettek fel mindenkor az egek Urára, mert tudták, Isten útjai nem a mi útjaink, Isten bölcsesége nem emberi ajkak hitető beszéde. Sohasem a fegyverek erejében, hanem Isten mindenhatóságában bíztak, mert tudták, az igazságot ideig-óráig sírba lehet ugyan fektetni, de a sír nem örök, zárai felpattannak és az igazság diadalmasan kikel belőle. Három év óta szent csodáknak vagyunk szem- és fültanúi. Testvéreink millióinak kezéről hullott le a rabbilincs és az egykori hétmillió helyett ma már 15 millió ember tartozik bele a magyar nemzettest REFORMÁTUS FŐISKOLAI KÖ kötelékébe. Itthon és idegen földön nyugvó hős fiaink nyugodtabban pihenhetnek sírjaikban. Isten itt áll mellettünk, hogy »lemossuk a gyalázatot«, mellyel bemocskolták a magyar nevet. S szent bizakodással hisszük, hogy a csodáknak még nincs vége. Ezer esztendő öröme és bánata, győzelme és veresége alapján tudjuk, hogy teljes béke és nyugalom csak akkor lakozhatik az élőknek szívében és megholt hőseink sírjában, ha Nagy-Magyarországon csendülhet fel a fohász: Isten áldd meg a magyart! Szílassy Sándor. A százéves Képzőtársaság. Főiskolánk egyik legértékesebb nevelési szerve, az Ifjúsági Képzőtársaság, holnap, a Kollégiumi Nap keretében, fogja megünnepelni fennállása századik évfordulóját. Mi, akik mint diák és később mint tanár csaknem ötven esztendőn át figyelhettük a Képzőtársaság munkáját, Istennek adunk mélységes hálát, hogy ez a társaság létrejött és kifejtette áldásos tevékenységét főiskolánk életében. A főiskola négyévszázados múltjában a régebbi időkben is meg lehet találni az önképzés korszerű eszközeit, nálunk is voltak nyilvános vitaösszejövetelek, akkor is dolgoztak a diákok, hogy önállóságra szokjanak, de az bizonyos, hogy a 19. évszázad elején elterjedt iskolai önképzőkörök sokkal mélyebben rányomták bélyegüket a diákok életére, mint az azelőtti módszerek. A pápai diák élete, ezt sok egybehangzó bizonyságtevés igazolja, elválaszthatatlan a képzőtársaság sokoldalú tevékenységétől. Csak az egészben felületes, a csökönyösen közömbös diák tudja kivonni magát hatása alól, de az sem teljesen, mert vannak alkalmak: ünnepélyek, díszgyűlések, amikor akaratlanul is belesodródik az árrai a munka kellős közepébe és egy március 15-ike őt is megihleti. Az önképzőkörök munkáját elsősorban a vezető tanárelnök határozza meg. A református iskolák szervezetüknél fogva sokszor dicsekedhettek olyan kimagasló tanárokkal, akik örömmel vállalták a társaságban tömörült ifjúság vezetését, irányítását teljesen önzetlenül, egyedül az ügy érdekében. Mig az állami iskolákban a tanszemélyzet áthelyezések folytán gyakran változik, nálunk berendezkedésünk jóoldalaképen mindig megvolt a lehetőség, hogy egyugyanazon tanár állhatott sokszor évtizedeken át az önképzőkör élén. A diákság folyam, mely mindig változik, ép azért kevésbbé képviselheti az állandóságot, a folytonosságot, ez a tanárelnök feladata elsősorban, de a reformásut főiskolákban még az ifjúság is alkalmasabb a VTÁR
