Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-05-05 / 18. szám
88. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. lelke. Isten különös kegyelméből adta ezt nekünk. Ez a lélek tanított meg arra is, hogy itt élnünk-halnunk kell. Ha kivesz ez a lélek és vele a magyar népiéleik, kivesz a magyar faj is. Egy nép kinőhet országhatárokon keresztül, de országhatárok is futhatnak keresztül testén. Az előbbi boldog népek sorsa, az utóbbi egy nép tragédiája lehet. Mi — sajnos — az utóbbi sorsban élünk. Addigi élünk., amíg ez a szétszórt magyar nép a magyar nemzet testéhez tartozónak tadja magát tartani. Állami szervezet nem tart össze bennünket, hiszen a magyarságnak majdnem egyharmad része a hiatárokon kívül él. Az a kérdés, hogy meg tud-e maradni magyarnak az itt 8 es félmillió és kívül élő 3 és félmillió? A magyar lélek össze tudja-e tartani? Külsőleg a faji jelleg mindjobban kezd lekopni rólunk, de belsőleg ímegmarad-e a magyar habitus, lesz olyan magyar izlésvonal, amely a brassói magyart és a new-yorki magyart egyformán megtartja magyarnak? Vannak nemzetek, amelyeket a terület köt össze, mint az Egyesült Államok vagy Svájc. Bennünket ez nem tudott összekötni. Van eset, hogy a nyelv se alkot nemzetet. Ott vannak a spanyol délamerikai országok. | Én úgy érzem, hogy nekünk a magyar nyelv minden- i nél fontosabb. Én sok olyan magyarral találkoztam j már, aki csak emlegette a magyarságát, de mert elfelejtette a magyar nyelvet, a magyar nemzet számára az már semmit se jelent. Nemzetnek mondhatjuk az antropológiai egyneműségre való tekintet nélkül azt a népcsoportot, melyben benne él a közös földön való összetartás szükségessének tudata, a haza-tudat és mert ilyen nemzet vagyunk mi is, eddig a nemzet egy fajt se zárt ki magából, amely oda akart tartozni. Jó nekünk számot vetni még azzal is, hogy mi en- Inek a magyar fajnak, de ennek a magyar nemzetnek is a jövendője, célja. A hús és vér nem tartott meg bennünket, vájjon megtudnánk-e cselekedni, közre tudnánk-e működni, hogy összetartson a lélek. Ha a magyar fajiság egy habitust is takar és fejez ki, akkor ez javítható, rontható, meg is változtatható. Mindenek előtt tudnunk kell azt, hogy nem véletlen, hogy minket Isten a négy folyó ölére, a Kárpátok közé telepített. Tudnunk kell, hogy nekünk itt hivatásunk, missziónk van. Látnunk kell gyengeségünket, erőtelen voltunkat, de látnunk kell hibáinkat is. A magyar próféták (Széchényi, Tisza István) mindig azt hányják szemünkre, hogy nem látjuk hibáinkat, még többször azt, hogy nincs öntudatunk (Zrínyi, Petőfi, Kossuth). Egy nemzet faji érzését, célkitűzéseit is a vallásos érzéjs táplálhatja igazán és viheti előbbre. A magyar népnek Krisztus népévé kell lenini. Mennyi minden átok megszűnne így ezen a magyar földön! Nem lenne annyi felekezeti ellentét- Mindenki a maga háza előtt seperne. Nem lenne annyi társadalmi ellentét, szívtelen kapitalizmus, hitetlen szociálizmus. Nem lenne ^ellen[tét a falu és város között. Nem csak falukutatás lenne, de szívvel a falu felé fordulnánk, mert a magyar faj, a magyar lélek, a magyar értelmiség a múltban is, a jövőben is onnan regenerálódik a legerőteljesebben. Mit tehetek én fajom, nemzetem érdekében? A legtöbbet akkor, ha a magyarabb és a reformátusabb egyéniségeket igyekszem csekély erőmmel kiformálni, ha megérzem, hogy nélkülözhetetlen vagyok falum és nemzetem tavára, de ugyanazt megéreztetem kurátorommal és harangozómmal is. A magyar reformátorok zsoltáron és Biblián keresztül egyszer már megmentették a magyar népet, én hiszem, hogy mi Krisztus programijával meg tudjuk tartani. Vörös Lajos. Magyar egyházi élet Amerikában. »Amerika földjén idegen test sokáig meg nem élhet.«1 Hogy ez a mondat milyen aggasztóan igaz, azt nem kell bővebben vitatnunk. Tény, amivel le kell számolnia a magyarságnak. Nemrégiben — csupa próbaképpen — magyar levelet írtam egyik kinti rokonomnak. A válasz az volt, amit sejtettem: szemrehányás, mivelhogy a levelemet egy, a város másik felében lakó ismerőssel kellett angolra fordíttatnia. Az .egyházmegyék espereseinek, tisztviselőinek ielentéseiből is az világlik ki. hogv az amerikai magüvar esivházi élet voltaképen nem más, mint egy szakadatlan birkózás az asszimiláció rémével. Igen, rém az asszimilációs veszély: nesztelen léptekkel oson be az amerikás magyar házába, és ha akarja, ha nem, inficiálja, illetve közömbösíti az óhazai beoltást, amit méretekben, formákban, érzésekben, gondolatokban és látásmódban kapott. Detroitban a magyar gyülekezet mellett megalakult az angol gyülekezet, persze magyar származású amerikaiakból, akik már elfelejtették a hazai nyelvet. »Vasárnapról-vasárnapra megtelik a templom inakkal, igen sokan köztük olyanokkal, akik nem is magyar születésűek, hanem az elkerülhetetlen nemzetközi házasságok révén léptek szorosabb kapcsolatra magyarságunkkal.«1 2 Az egyházakban általános a panasz, hogy a nyári és a szombati magyar iskolákba járó gyermekek száma egyre szembetűnőbben apad, mindkevesebben Vannak, akik szükségét látják annak., hogy az angol nyelv mellett a magyart is elsajátítsák. Jóllehet a konfirmandusok oktatására minden gyülekezetben nagy gondot fordítanak, csaknem kivétel nélkül mindenütt ötvenszázalékos kiegyezést kell az oktatónak tennie a magyar nyelv kárára az angollal szemben. »A baj ott (ött be.„ hogy ezek a konfirmálandó serdülők megismerkednek az amerikai szokásokkal, ahol minden előkészítés nélkül, egyszerű vallástétel alapján, a hozzá intéző kérdésekre csupán »igen« után erősítik meg: hitében s hatalmazzák fel a szent jegyekkel való élésre.«3 Természetesen a magyar ifjúság is kényelmesebbnek találja ezt a módszert. Ami a vasárnapi istentiszteletek látogatását illeti, Amerikában is ugyanaz a helyzet, mint nálunk. Sátoros ünnepeken még csak megtelnek a templomok. »Több helyen bizony a rendes vasárnapokon a látogatók száma igen gyér; a hétköznapi istentiszteletek tartását pedig a legtöbb helyen még csak meg sem kísérlik, vagy ha megkísérlik, látogatók hiányában csakhamar abba is hagyják.« Az urvacsorázás dolgában sem jobb a helyzet. Átlag azonban minden bejegyzett egyháztag évente kétszer vesz úrvacsorát. »Még mindig meg van az a szomorú jelenség, hogy az urvacsorázó istentiszteletekről a gyülekezet jó része kimegy anélkül, hogy Úrvacsorát venne. Legalább is egyetlen helyről sem kaptam olyan jelentést, amely ennék a rossz szokásnak a teljes orvoslásával dicsekednék.«4 1 Dr. Schaeffer beszédéből. Megindulás. Az alakuló gyűlés jegyzőkönyvéből. 15. 1. (További utalásaim, illetve idézeteim is ezen jegyzőkönyv adataira támaszkodnak). 2 Tóth Mihály detroiti esperes jelentéséből. 29. 1. 3 u. o. 27. 1. 4 u. o. 26.
