Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-04-07 / 14. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1940 április 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A jövő feladatai. Irta és a dunántúli egyházkerület lelkészértekezletén felolvasta dr. Tóth Endre theol. tanár. Amikor az időszerű kérdésekkel kapcsolatban a jövő feladatairól szoktunk gondolkozni, vagy beszélgetni, sokkal inkább hajlandók vagyunk diagnózist megállapítani és sokkal ritkábban jutunk el az orvosszer megtalálásáig és alkalmazásáig. Látjuk, érezzük, hogy jelenünkben sok baj van, — várjuk is ezek orvoslását, de magatartásunk és várakozásunk általában passzív. Valahogy mindig mástól várjuk a gyógyítást, a javítást, a segítéjst s arra nem gondolunk, hogy nekünk magunknak is tennivalóink vannak a helyzet megjavításával kapcsolatban. Pedig a passzív élet a robo,tos munkavégzés reménytelen, üres és kietlen élet, — nincs jövője. Fel kell tehát komolyan tenni a kérdést: mi akarjuk-e a jövőít? s mit akarunk annak az érdekében tenni mi? Ügy tetszik, mintha az első kérdés nem volna egészen komoly. Hogy a világ élete meddig tart s hogy a ma élő emberiség számára következik-e holnap s lesz-le jövő? Ez nem emberekre tartozik, Isten dolga. De nem is erről van szó. A világ további életét mi feltételezzük s ezen nem okoskodhatunk. A kérdést nem is így fogalmaztuk. Azt kell kérdeznünk, hogy az elkövetkezendő időkben nekünk, magyaroknak és reformátusoknak s egészen közelről: dunántúli kicsiny református gyülekezeteknek lesz-e jövője s milyen jövője lehet? Próbáljuk megvizsgálni, hogy mi maga a jövő? A jövő elsősorban: hit. Hit abban, hogy mi magunk nem hiába élünk, nem hiába dolgozunk. Hit abban, hogy munkánk nemcsak valami kényszerű, unott, vagy egyszerűen beidegzett kötelességteljesítés, robot, szükséges rossz, — hanem olyan valami, aminek célja vjan s aminek eredménye lesz. Hit abban, hogy a további életnek mi tényezői vagyunk, olyan tényezők, mint a gépben akármelyik kerék, vagy csavar, nélkülözhetetlen és szükséges ahhoz, hogy az egész kifo-4 gástalanul működjék. Hit abban, hogy gyermekeim tökéletesebb eszközök lesznek, mint én, hogy utódaim fazon a területen, ahol én most dolgozom, hívebb munkások lesznek. Hit abban, hogy én a talajtörés munkáját végzem s utánam jön a szántó, a vető, s az arató. Épen ezért a jövőben való hit: erő is. Ha hitem van, ez erőt ad nekem a munkálkodásra. Erőt ad a kilátástalan helyzetekben a kitartásra s megóv ez az erő az elcsiiggedéstől is, mert reménységet ad. Ami nem sikerült ma, sikerülhet holnap, amire alkalmatlan voltam ma, alkalmas lehetek holnap. Ami ma csüggeszt, holnap lelkesedéssel tölthet el! S a jövő akarat kérdése is. És ezen a ponton kapcsolódhatok be a kérdés igazi lényegébe: a jövő csak akkor igazán fövő számommá s azok számára, akik az én vezetésemre vannak bízva, ha én akarok munkása lenni ennek a jövőnek, ha nem passzivitásban élek, hanem hittel, erővel, akarattal dolgozom is érte. A hogyan kérdése előtt még próbáljunk megfelelni arra is, hogy milyen jövőt remélünk mi ennek a mi dunántúli reformátusságunknak. Ügy tetszik, hogy a kérdés ilyen megfogalmazásával talán más területre lépünk, jnint amin az előző átfogó nagy kérdések jártak. De állítom, hogy azoknak a nagy nemzeti, közegyházi, népi és szociális kérdéseknek a megoldása, azoknak a jövője attól függ, hogy milyen jövőnk lesz nekünk s a ránkbizottaknak! Egy háború sorsát egy katona maga nem döntheti el. De ha minden egyes katona megteszi a maga kötelességét, akkor mégis az egyes katonáktól függ az eredmény. A keresztyénség ügyét nem Pál apostol munkája vitte diadalra, de mivel Pál is, a többiek is megtették azt, ami reájuk hárult, a keresztyénség győzelemre jutott a pogány világban! Ha nagy felfedezők azt mondták volna: mit tehet egy ember az emberiség jövője érdekében? akkor ma nem volna vasút, nem volna villany, nem volnának nyomtatott könyvek. Az emberiség sorsa azonban nemcsak Istentől ihletett zsenik műhelyében, hanem szürke hétköznapok munkásainak munkáján is dől el. Amint az! állam gépezete pl. adófillérek nélkül nem működne, úgy a jövő irányításában döntő tényező a dunántúli református egyházak kis élete, élni akarása s jövője is! Amikor tehát dunántúli reformátusságunk jövőjét keressük, nemzetünk jövőjét is keressük ez által. Bizonyos, hogy a jövő Isten kezében van, de Isten munkásokat állított be ennek a jövőnek az alakítására. Ha a jövőt ennek a meggondolásával próbáljuk keresni, arra jutunk, hogy ez tőlünk függ. Nem első és nem másod sorban, de tőlünk is függ. Nem vagyunk elhanyagolható tényezők! S ebből a szempontból kell most a kérdést néznünk. Lehetne más szempontból is nézni. S kimond-; hatom, hogy sokkal kényelmesebb is volna más szempontbó nézni. Igen kényelmes volna t. i. előírni másnak, hogy mit tegyen ennek a jövőnek az érdekében. Azt hiszem, ha arról volna szó, hogy tanácsokat adjunk kormánynak, konventnek, kerületnek — bőséges tervek születnének meg akár egy órán belül. De ez megint olyan dolog volna, mintha a katona, mondjuk minden katona, akarná a tanácsot adni a vezérkarnak, hogy milyen haditervet csináljon s miként hajtsa azt végre. Nem ez a feladatunk! Ha vezető helyen vagyunk is, a mi kötelességünk: parancsteljesítés, végrehaj/X A H
