Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-12-01 / 48. szám
1940. . DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP * 239. oldal. felett három másik évforduló, egyúttal Magyarországnak újabbkori történetében jelentős korszakok határköve. Október 24-én volt százötvenedik esztendeje annak, hogy idősebb gróf Teleki József született. A tudós történetbúvár, a Hunyadiak dicsőséges korának kutatója, Erdélynek nagyműveltségű kormányzója, később koronaőr, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke és Akadémiánk gyönyörű könyvtárának alapítója, a református egyházi élet keretében is — épenúgy, mint nemzetségének több tagja —, nagy buzgósággal munkálkodott éspedig mint a tiszáninneni egyházkerület s egyúttal a sárospataki kollégium főgondnoka, később mint az erdélyi református egyházkerületnek vezető főgondnoka. A másik két évforduló csak néhány nap előtt múlt el. 1840 november 19-én Pest vármegye közgyűlésén Kossuth Lajos gróf Széchenyi Istvánt a „Legnagyobb Magyarénak nevezte. A szónok beszédének befejezése után Széchenyi odament Kossuth-hoz és szemrehányólag ezt mondta neki: „Miért emel olyan magasra, ahol nem tarthatom magamat?“ Széchenyire, az ő tanításaira és a müveiből levonható tanulságokra a ránk következő esztendőben gyakran meg kellene emlékeznünk. A másfélszázad s a legutóbbi százesztendő alatt, amelyekre ez a két évforduló bennünket most figyelmeztet, elődeink mily sok munkát végeztek, mennyi küzdelmet folytattak, mennyi haladást vívtak ki; hány évtized, különösen a kiegyezést követő 46 esztendő volt az Úr jóvoltából a békességes munka, a művelődés és a haza felemelkedésének ideje, másfelől mennyi szomorú korszak, sok gyász és csapás is sújtotta nemzetünket. Ennek a másfélszázadnak és az utolsó száz évnek történetéből a hazája sorsát szívén viselő magyar ember bizony sok tanulságot vonhat le. Az utolsó 22 év szenvedéseit még nem felejthettük el és különösen élénk emlékezetünkben van, hogy 1920 november 13-án a nemzetgyűlés kénytelen volt a trianoni békeparancsot beiktatni a magyar törvénytárba. Tíz év előtt, 1930-i egyházkerületi közgyűlésünkön (e közgyűlés jegyzőkönyve 5—12. lap) erről a helyről teljes elkeseredéssel panaszoltam el azt, hogy ebben a békeparancsban mennyi képmutatással kényszerítették akkori kormányunkat az akkor sokat hangoztatott „háborús felelősség“ elismerésére. A történelmi igazság pedig a következő: Már közel száz év előtt, egyes akkori dákoromán politikusok és izgatok tervezték, hogy Erdélyt mielőbb elszakítják Magyarországtól, sőt, ha lehet, meghódítják Keletmagyarországot is egészen a Tiszáig. Más nemzetek kormányai ezt követőleg évtizedeken át támadó terveket szőttek Nagymagyarország szétdarabolására. Ennek ellenére a Páris környékén kötött békékben mégis a mi nemzetünket akarták a világháborúért felelőssé tenni, pedig egyházkerületünk akkori halhatatlan emlékű főgondnoka, gróf Tisza István mint magyar miniszterelnök és egész kormánya heteken át küzdött a háborús megoldás ellen. Védelmezni akarca ugyan az ezeréves határokat, de sem támadó háborút indítani, sem semmiféle országból hódítani nem akart. Különösen keserített bennünket később az is, hogy a nagy francia nemzetnek egyik későbbi vezető politikusa, Barthou, megjelenve Romániában, ott a saját nevében is hangoztatta azokat a délibábos elméleteket, amelyekkel egyesek a külföldi tudós világgal megkísérelték elhitetni azt, hogy Romániának azért van „történelmi joga“ Erdélyre és Keletmagyarországra, mert a románok a dákoknak, illetőleg mikor Traján császár Dáciát megsemmisítette, a helyükbe telepedett rómaiak leszármazottai és egyenes, folytatólagos utódai. Szemben azokkal az írókkal, akik a dákó-román „folytonosság jelszavát hangoztatták, 1930-tól fogva más közéleti szolgálatomban éveken át arra törekedtem, hogy arra hivatott magyar tudósok minden politikai melléktekintet nélkül, teljesen tudományos alapon, mégpedig történelmi, néprajzi kutatással s az archeológiái leletek felhasználásával állapítsák meg és világnyelven is fejtsék ki a tudományos igazságot. Ez meg is történt. Több magyar tudós munkája cáfolta a „dákoromán folytonosság“ elméletét, kifejtették, hogy Erdélyben és Keletmagyarországon mindjárt a honfoglalást követőleg székelyek és magyarok laktak; ugyanott már első nagy királyaink magyar állami és egyházi szervezetet építettek ki, magyar várakat és várispánságokat állítottak fel s Erdély évszázadok hosszú sora óta magyar föld, egyúttal a magyar művelődésnek, a magyar állami élet és igazgatás földje volt. E helyen tíz év előtt szó szerint azt mondtam: „a trianoni békeparancs a tudatlanság, a gyűlölség, részben az emberi képmutatás műve“. Akkor leküzdhetetlennek látszott, de nem fog fennmaradni, mert a földi hatalom csak por és füst, amely Isten kegyelméből összeomlik. „Ezért mi Trianont sohasem ismerjük el, hanem békés eszközökkel mindvégig küzdeni fogunk az ott megállapított képtelen határok ellen.“ Amit akkor az Úr Istentől esengve kértünk, amit életem alkonyán alig remélhettem megérni, az most valóra vált és annak a földi hatalomnak, amely dölyfösen hirdette Trianonnak örök érvényét, ma be kell ismernie, hogy csalódott. Főtiszteletű Közgyűlés ! Mint igaz keresztyéneket minket is fájdalmasan érint, ha más nemzetet csapások sújtanak és így meleg részvéttel olvastuk a Romániában pusztított földrengésről szóló híradást; azonban szemben Trianonnal az isteni igazságszolgáltatás döntése megnyugvást és a jövőre nézve bizakodást kelt lelkűnkben. Főtiszteletü Közgyűlés ! A folyó év január havában (1940. évi jegyzőkönyvünk 11. lapja) utaltam rá, hogy akkor sötét volt a külpolitikai láthatár s egyesek arra is gondoltak, hátha hazánkra az azt követő hónapokban esetleg még megpróbáltatások is várhatnak. Ezeknek az aggodalmaknak vetettem ellen azt, hogy mi ,,mégis harangozunk“ s reménykedéssel néztem a közelebbi történelmi fejlemények elé. A világtörténelmi esemény ék szempontjából bizakodásunk valóra is vált. Visszatekintve az 1918-i szörnyű összeomlást követő időre, a próféta szavával (Ésaiás könyve 54. r. 7—8. versek) azt kell mondanunk: az örökkévaló magyarság történetében „egy rövid szempillantásig“ a Mindenható elhagyta nemzetünket, de azután „örök irgalmasságából könyörült rajtunk és egybegyűjtött bennünket“ huszonkét év előtt elszakított erdélyi és királyhágómelléki testvéreinkkel. E felett érzett lelki örömünket, sajnos, borzasztóan megzavarta az, hogy a lefolyt esztendő sok megyében gazdaságilag rettenetes volt. Országunk több vidékén részben az árvízkár, részben a szörnyűségesen rossz termés az ottani egyházközséget is súlyos helyzetbe hozta. Szívből kívánom, hogy ezen az alapon a Dunántúl csak egészen kivételesen legyen szükséges intézkedést tenni. Főtiszteletü Közgyűlés! Örömmel gondolok egyik nehány hó múlva ránk váró emlékezetes eseményre. A Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság a jövő tavasszal ünnepli majd megalakulásának századik évfordulóját.
