Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-10-13 / 41. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 41. szám. Pápa, 1940 október 13. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Megnyitó beszéd a Pápán, 1940. évi október hó 8-án tartott vezetőképző konferencián. Hittestvéri meleg szeretettel köszöntőm dunántúli református egyházkerületünk e vezetőképző konferencián megjelent espereseit, az egyházmegyék ifjúsági megbízottait, a körzetgazdákat s a konferencia kedves vendégeit. Ennek az összejövetelnek célja a meghívó szerint „a református ifjúsági munka egyetemes érvényű elvi és gyakorlati kérdéseinek megbeszélése“. Az egyetemes elvi kérdések konferenciákon, folyóiratokban s önálló művekben is már annyira tisztázvák és megállapítottak, hogy azt hiszem, inkább a gyakorlati kérdések, a gyakorlati tennivalók megbeszélése fog előtérben állani. Célunk tehát míg általában a hitből hitben való gyarapodás, különösebben az ifjúsági munka terén az egyházmegyékben, körzetekben és egyházközségekben szerzett tapasztalatok egymással közlése s ez által munkakészségünk, munkaképességünk emelése, szolgálatunk eredményesebbé tétele. Nem tartozom azok közé, akik dunántúli református egyházközségeink már elöregedett, vagy vezető felnőtt tagjait általában perdita massa-nak, hitben elcsenevészedett, erkölcsben laza, istenf.iúságra képtelen s egy szebb és boldogabb jövendő megalapozására és építgetésére alkalmatlan néprétegnek szeretik feltüntetni szóban és írásban is. Ennek a sötétlátásnak kézzel fogható és szemmel látható cáfolata az a száz meg száz kicsiny dunántúli gyülekezet, mely a mai próbáltatásos időben is él és élni akar, templomáért és iskoláiért, lelkipásztorának és tanerőinek megtarthatásáért szinte erejét meghaladó áldozatokat hoz évről évre. Azok közé sem tartozom, akik a mi református magyar népünk, — különösen az éltesebbekben, ezeknél is leginkább a lelkiekben, a vallásos élethez tartozókban megnyilatkozott konzervativizmusát; az elődöknél látott, tapasztalt és megszokott életfelfogáshoz nem egyszer tán kissé merev ragaszkodását, minden újtól, minden újítástól való idegenkedését a hit megfogyásának; a belső vallásos élet és érzés külső látható megnyilvánulásában, a bizonyságtételben való ösztönös, magyaros tartózkodását az egyháztól való elfordulásnak minősítik; akik, ha mások hitéletének megnyilvánulása nem egyezik az övékkel, vagy az általuk felállított, különben igen tiszteletreméltó doktrínákkal, nagyon hamar készek a megítélésre, a kárhozatra vezető szélesúton járással vádolásra. Bizonyos azonban, hogy nem egyszer találkozunk a valóságos vallási közömbösség szomorú jelenségeivel is; a hit nélküli szabad vizsgálódás Istentől és Isten országától elvezető tudományának a mi jó református népünk lelkét is nem egyszer többé-kevésbbé átható mérgével; az anyagiasság előtérbe jutásával különösen azoknál, akiknek nehéz testi munkával kell megküzdeniük a mindennapi szűkös kenyérért, vagy még inkább, akik dús vagyonuk birtokában, a könnyű megélhetés gondtalanságában kevélyen éreznek, sok esztendőre eltett és elégségesnek látszó javaikban bizakodnak. Bizonyos, hogy a nagy világháború vérgőze nem egy magyar szem tisztánlátását elhomályosította az odafentvalók meglátására is ; s mintha még a jobbak lelkének mélyén ott rejtőző vallásos hit aranyára is rárakodott volna valami iszapréteg. Az is igaz, hogy e mi soha nem tapasztalt rohanással siető időnkben nemcsak a külső véres hadviseléshez, hanem a lelkek belső háborúiban is a bevált régiek mellett új, célravezetőknek ígérkező fegyvereket is használnunk kell, ha az Isten országáért, annak terjedéséért vívott nehéz küzdelemben a vesztesek, a legyőzőitek nehéz sorsára nem akarunk jutni. Ilyen újabbszerü fegyver a fokozottabb ifjúsági munka, az ifjúságban és ifjúság által a jövendőnek megnyerése és biztosítása magyar református egyházunkban is, dunántúli egyházkerületünkben is. Ennek az ezután is kellő lelkesedéssel és odaadással, de megfelelő bölcseséggel, tapintattal és mérséklettel végzendő áldásos munkának, szolgálatnak előbbre vitelét, ez által Isten országa határainak kiszélesítését tűzte célul maga elé ez a mi mostani összejövetelünk. Reménységem van, hogy Isten segedelmével ezt a célt ha elérni nem is tudjuk, de futunk a cél felé. Az ifjúsági munka eszközeiről, a különböző egyházvidék, vagy egyházközség különleges viszonyaihoz, szükségleteihez, lelkiségéhez alkalmazkodó módszereiről nem akarok szólni. Legfeljebb annyit, hogy az uniformizálódástól, egykalap alá vonástól, ha szolgálatunk sikerét már eleve veszélyeztetni nem akarjuk, éppen úgy tartózkodnunk kell, mint az egyetemes érvényű elvi megállapítások és szabályok figyelmen kívül hagyásától. Mondanom sem kell, hogy a mi anyaszentegyházunk nemcsak református, hanem egyenlő mértékben magyar közösség is. A gondjainkra bízott ifjúság mondhatni kivétel nélkül magyar. Ez az Isten által nyújtott adottság aranybetükkel írja elénk a mi református ifjú és leányegyesületeink, bibliaköreink és vasárnapi iskoláink magyar nemzeti irányú vezetését, irányítását. Hogy ennek a szegény, annyiszor levert, de Isten kegyelméből mindig talpraállt hazának és nemzetnek az édes anyatejjel magunkba szítt, e véráztatta föld és fájó sóhajtásától annyiszor megrezgő levegő által nagyra nevelt, egy évezred minden szenvedése és dicsősége által megszentelt szeretete ne csak érzés legyen szivünkben, ne csak dal legyen ajkunkon, hanem olyan életelv, mit jóban, rosszban követni, élni kell mind a sírig. Hogy az a minden magyart szeretetben összefűző, egy kemény szirtié tömörítő egység, az az egymásért is való élet, melyről manapság annyi szó esik, ne legyen csak szófia, hanem * _____________ __
