Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-07-28 / 30. szám
140. oldal DUNÄNTüLI protestáns lap 1940. lesség elől és nem mondják azt: én bizony nem küzdők senkivel, úgy is hiába Ha én mint lelkész így cselekszem, mit várhatok akkor azoktól, akik engem hallgatnak, akik énrám hallgatnak és az én példámat figyelik ? A lelkipásztornak mindennel kell törődnie és mindenért kell harcolnia, vagy mondjuk így: szolgálnia, ami valami vonatkozásban van az egyházi élettel. Itt nem lehet semmi sem kicsiny, amire azt mondhatná: ezzel nem érdemes vesződni. Érdemes vesződni! Érdemes az egyház legkisebb ügyével is törődni! Érdemes azt mondani: itt van egy kis parasztfiú, jó eszü, jó tanuló fiú, érdemes volna kitaníttatni, ki is harcolom, hogy felvegyék Pápára. Vagy érdemes azt mondani: X. Y. polgáriba vagy líceumba viszi leányát; elmegyek hozzá, és kiharcolom, hogy ne vigye más intézetbe, hanem Pápára vigye. Ólé Sándor. A drégelypalánki egyházmegye közgyűlése. A drégelypalánki egyházmegye július hó 17-én tartotta évi rendes közgyűlését Nógrádverőcén. A közgyűlést úrvacsoraosztás vezette be az egyházmegye szokása és határozata szerint, azzal az úrvacsoraosztó kehellyel és tányérral, amelyet az egyházmegye közönsége Nagy István esperesi tiz éves szolgálata emlékére alapított azzal a rendeltetéssel, hogy minden egyházmegyei gyűlés előtt úrvacsoraosztás tartassák az emlékezést hirdető kegyszerekkel. Az úrvacsorái ágendát Szűcs Árpád ipolypásztói lelkipásztor végezte, majd ugyanő osztott úrvacsorát dr. Makay Sándor nógrádverőcei lelkipásztor szolgálatával. A közgyűlés dr. Fodor Vilmos egyházmegyei gondnok megnyitó beszédével kezdődött. Az elnöki megnyitóbeszéd s a megbízólevelek átadása után Labancz László főjegyző ismertette a gondos és mindenre kiterjedő esperesi jelentést. Ez az esperesi jelentés azért volt most nagyjelentőségű, mert ez volt Nagy István esperes utolsó jelentése. Október 1 -ével nyugalomba vonul s nyugalombavonulásának időpontjával esperesi tisztségérői is lemondott. Egyébként az egyházmegyei gondnok felolvasta Nagy István esperes búcsúzó levelét, amelyben lemond esperesi tisztségéről. A búcsúlevél igen mély hatást keltett a jelenlevőkben. Nagy István 18 esztendős esperesi szolgálatával az egyházkerület legöregebb esperese. Kétszeresen tisztelt és elismert az ő személye és esperesi munkássága egyházmegyéjében, amely látta és érezte gondoskodó szeretetét és békességre irányuló törekvéseit. Mert Nagy István a békességkeresés embere volt. Boldog lehet, amikor 18 esztendős esperesi tevékenységére visszatekint, mert ez az idő a békességjárás útja volt. Az egyházmegyei közgyűlés nagy fájdalommal tudomásul vette az esperesi szék megüresedését s akként határozott, hogy felhatalmazta az elnökséget arra, hogy amint nyilvánvalóvá válik Nagy István nyugdíjaztatásának időpontja, tegye meg az intézkedéseket a szavazás elrendelésére, hogy az új esperes nyomban Nagy István nyugdíjazásának napján átvehesse az egyházmegye kormányzását. Távozó esperesének szolgálatait méltányolva az egyházmegyei közgyűlés Nagy Istvánt örökös tiszteletbeli esperesévé megválasztotta. Az egyházmegyei tanács és lelkészjelölő bizottság egy évi időtartamra való megválasztása után Antal Zoltán előterjesztette a belmissziói és a tanügyi jelentést. Nyirő Károly a pénztári számadást, majd az egyházak számadásait ismertette. Labancz László előterjesztésében tárgyalta a közgyűlés a segélykérvényeket s jóváhagyta a vagyonleltárakat. Az ORLE tagdíjaknak az egyházmegye útján történő beszedését, valamint Balogh Ferenc javaslatát a nyugdíjintézet vagyonának gyarapítására nem találta teljesíthetőnek. Antal Zoltán előadásában tárgyalta az egyházmegyei női missziói albizottság, s leányalbizottság megalakítását, a Kátékérdésben konkrét javaslatot tett, a vallástanítás hatékonyabb ellenőrzése tekintetében állást foglalt Ugyancsak Antal Zoltán terjesztette elő az egyházkerületi vonatkozó jegyzőkönyvi pontokat, végül a szórványokról és tanyákról szóló jelentését, majd az egyházmegyei új szórványbeosztást, amelyet kisebb vita után elfogagott a közgyűlés. Gyűlés után bírósági ülés, majd bizalmas jellegű lelkészértekezlet volt, amelyen dr. Fodor Vilmos egyhm. gondnok tapintatos és figyelmes vezetésével egyhangú állásfoglalás történt az esperesi szék megüresedésével és annak betöltésével kapcsolatos egyéb tisztségek személyi kérdéseiben. Az egyházmegyei közgyűlésen a távollevő esperest Baranyay Károly rangidős tanácsbiró helyettesítette. Antal Zoltán. A népfőiskola záróünnepélyén. Irta és a veszprémi népfőiskola záróünnepélyén elmondta: Jakab Sándor (Poroszló) népfőiskolás. Mondanivalóimat szeretném alátámasztani és megerősíteni egy bibliai igével: Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért. Eljött az a kínos pillanat, amitől féltünk: a búcsú pillanata. Szeretnénk mihamarabb túlesni rajta, hogy ne fájjon annyi ideig. Mégis jó volna tartóztatni, halasztani, halogatni ezt a döntő pillanatot. Jobb volna itt nekünk, továbbra is így. Rajtunk átsugározni hagyni az Isten szerető örömét, a tiszta élet néma hozsannázását, figyelni, méregetni, fejet bólintani a „bizonyságoknak“. Nem lehet! Vissza kell mennünk, ahonnan jöttünk; éppen azért, mert „a bizonyságoknak nagy fellege vesz körűi“ bennünket. Arra már rádöbbentünk mindnyájan, nehéz, de edző belső kínok árán, hogy mi fáklya-sorsuak vagyunk, mi fáklyáknak vagyunk predesztinálva. Apró, kis, reszkető fáklyákként lobogtunk, pislogtunk eddig is az otthonainkban, a környezetünkben. Majdnem úgy, mint a lidércfény, a mocsárgáz: jelezvén, hogy a mocsárfenéken, a barázdában, a lélekben; bennünk valami furcsa kincs lehet. Elásva, véka alá borrítva, letagadva, leszorítva. Itten, ezen a télen, mi is segítettünk magunkból belőlünk kibányászni ezt a kincset, hiszen ennek a kitermelése, lelkünk műhelyében tiszta fémmé való feldolgozása, érmévé való verése, értékesítése, ügyes hasznosítása: éppen ez a mi életünknek egyedüli célja, értelme és feladata. Ha hazamegyünk, a legnehezebb lesz nekünk felismert küldetésünkhöz megtalálnunk a formákat, a részletsikokat, a módszer kiszámíthatatlan fogásait. Lehet, sőt valószínű, hogy mindnyájan tanácstalanok és bizonytalanok leszünk, főleg váratlan, apró feladatok előtt. Pedig figyelni fognak bennünket minden oldalról. Sorstársaink, környezetünk, falunk előtt se diákok nem vagyunk, se parasztok; illetve félig urak, félig parasztok. Előttük minden mozdulatunk elfogult, szubjektív szemüvegükön keresztül látszik, minden percben „szenzáció“-félét várnak tőlünk, tudat alatt is és alig várják kimondhatni önigazolásukat: „ugye, megmondtam, hogy ez lesz a sorja . . .“ Számunkra tehát már nincs visszafelé út. A fáklya
