Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-06-04 / 23. szám
116. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. teszi, amit maga akar, azt cselekszi, amire bűne készteti. Csak maradjon önálló a veszedelem fia, csak függetlenítse magát Istentől a pusztulás gyermeke, mi ebből a korlát nélkül való önállóságból nem kérünk, inkább megmaradunk Isten bárányának, aki szűkre szabja mozgási lehetőségünket, de meg is oltalmaz, meg is védelmez minden gonosztól. Exegétikai irányok. Ha megkérdezné tőlem valaki: mi a Biblia? — ezt válaszolnám neki: Istennek írásba foglalt beszéde, s ezzel már jelzem is az írás kettős jellegét, azt nevezetesen, hogy a Biblia emberi írásmű ugyan, de rajta keresztül az élő Isten szól hozzánk. A probléma most már ez: hogyan Isten beszéde a Biblia? Úgy kell-e tekintenünk, mint amelynek minden egyes szava magától Istentől ered? Vagy pedig az írás emberi oldalára kell helyeznünk a hangsúlyt s azt mondanunk, hogy a Biblia emberi írásmű, tehát úgy bánunk vele, mint bármi más írásművei? Előbbi esetben az emberi oldalt tévesztjük szem elől, utóbbi felfogás mellett az isteni elem megy veszendőbe. Ott tabuvá válik a Biblia, emitt pedig az emberi ész fölébe kerül az írásnak s a helyett, hogy szerinte alakítaná az életét, a Bibliát formálja a saját képére és hasonlatosságára. A Bibliával kapcsolatban ugyanaz előtt a nehézség előtt állunk, mint magával Jézus Krisztussal kapcsolatban. Aki Jézusban csak embert lát, az éppen a legfontosabbról, az üdvtörténet fordulópontjáról, az Ige testté léteiéről nem tud semmit, aki pedig csak Istennek tartaná Őt, az szem elől tévesztené, hogy nagypénteken az ember-Jézus halt meg a mi bűneinkért. Azaz: az emberi és az isteni elem mind Jézusban, mind a Szentirásban elválaszthatatlan egységben van egymással. Amint ezt az egységet megbontjuk, rögtön hamis vágányra siklunk. A Szentírásnak ezt a kettős, isteni és emberi oldalát szem előtt tartva, az írásmagyarázat »modern« elveit két osztályba sorozhatjuk: egyik helyen inkább az írás emberi, a másik helyen az írás isteni jellegének a lehető teljes megértésére törekszenek. Vegyük először az emberi oldal fontosságának hangsúlyozását. Első helyen kell itt említenünk az ú. n. históriai-kritikai írámagyarázati elvet, mely főleg a múlt században élte virágkorát. Ennek az irányzatnak alapelve az volt, hogy a Bibliát „előítélet nélkül“ kell vizsgálni; a Biblia históriai dokumentum, nem pedig „szent könyv“, s így bátran és tetszésünk szerint tehetjük bírálat tárgyává. Az exegéta feladata az, hogy ismerje azokat a történeti eseményeket és körülményeket, amelyek között az Írás valamelyik része létrejött, szövegkritika, bevezetéstudomány, régiségtan — ezek adják meg a kulcsot a Biblia megértéséhez. Ez az irány a Bibliát úgy magyarázza, mintha az csak a filológusok, szövegkritikusok és historikusok számára adatott volna. S elfelejtettéig hogy a szentírók hitvallást, üdviizenetet vittek az egykorúak számára. Vagy ha utaltak erre az üdvüzenetre, akkor azt annyira beleágyazták a kortörténetbe, annyira tőlünk távolállónak tüntették fel, hogy Istennek az üzenete —- Aki pedig tegnap és ma és mindörökké ugyanaz — nem jutott érvényre. Az írás parancsa legfeljebb csak a Bibliában szereplő személyeknek szólt. Nem csoda, hogy amikor a vallástörténeti kutatás a múlt sok, eddig ismeretlen emlékét tárja fel, akkor a bibliai írásmagyarázat ezeket az ismereteket azonnal igyekszik szolgálatába állítani. Vallástörténeti exegézis! — ez lesz most már a jelszó. Az exegétának föíeladata: ismerni a Biblia íróinak gondolatvilágát, valamint azt a légkört, mely korukban uralkodott, ismernie kell az egykorú vallásokat, s azokból vett analógiák segítségével kell magyaráznia a Bibliát. Ennek a felfogásnak a következménye az lett, hogy lassanként az egész Biblia vallástörténetté vált: nemcsak az Ó-, de még az Újszövetség sem jelent pluszt, minden megtalálható a vallástörténetben. Többé-kevésbbé reakció gyanánt jön az ú. n. pszichológiai exegézis. E szerint az írásmagyarázó fő kötelessége a szent író belső, lelki életét kutatni, belehelyezkedni annak érzelmi világába, eggyé lenni vele gondolataiban, megismerni annak lelki világát. Ha ezt elvégezte az exegéta, akkor írásmagyarázata olyan lesz, minthacsak a szent író leikéből sarjadna. Nyilvánvaló, hogy itt minden az exegétán fordul meg, az én átélésem, az én lelki élményem a fő, s így a Szentírás újra nem lesz Istennek hozzám intézett üzenete, parancsa. Utrecht. (Folyt, köv.) Kiss Sándor. Küldetésben: a mások szolgálatában. Bethel. A német belmi§szió egyik legbámulatosabb, de egyúttal a legmegrázóbb alkotása a teutoburgi erdő betegtelepe: Bethel. A „misszió“ szó azt jelenti bibliai értelemben: Jézus küldetésében segítségére sietni, szolgálatára állani másoknak, hordozni mások terhét. „Bethel“ azt jelenti: Isten háza, Isten lakóhelye, vagyis ahol őt lélekben és igazságban imádják. S ez a két szó azt mondja nekünk: nem ér az a belmissziói munka semmit sem, amelyben az élő Isten jelenléte nem döbbenti imádatra szivünket, de viszont ahol az élő Isten jelen van, ott égető problémává válik számunkra a mások testilelki nyomorúsága. Bethel tulajdonképen Bodelschwingh Frigyes vezetése alatt lett világhíressé. „Bodelschwingh atya“ — ahogy ma is emlegetik — végtelenül egyszerű hívő szívet kapott Istentől. Megértette a küldetést és cselekedett. Az 1867-ben felállított s öt év múlva Bodelschwingh vezetésére bízott intézet rohamosan megnövekedett. Egymás után érkeztek gyógyíthatatlan vagy csak kevés reményű epileptikus betegek, nyomorékok, gyönge elméjűek, lelki betegek vagy éppen elmezavarodottak. Egymásután épülnek a házak s egész kis önálló város keletkezik iskolákkal, templommal, villanyvilágítással és vízvezetékkel, kórházakkal és üzletekkel. Ma a betegek száma már ezrekre rúg. De ezrekre rug a diakonisszák és diakónusok száma is, akik nemcsak Bethelben, hanem a birodalomban szétszórva szolgálnak erre is, arra is. A következő sorokban néhány töredéket szeretnék adni a betheli életből. Mert a töredékek között a réseken keresztül mindig messzebb bele tudunk tekinteni a valóságba. „Isten hatalmas keze alatt.“ A legtöbb beteg epileptikus. Némelyikre senki sem mondaná, hogy beteg; nyugodtan beszélgetünk és egyszercsak megmerevedik az egész teste, ha utána nem kapok, végigvágódik a kövezeten, betöri a fejét s véres lesz az arca és a kövezet. Aztán összehúzza a görcs és rángatózik, hörög, orrán-száján véres nyál jön, nagyokat sóhajt, elferdült szemeiben mélységes kín vádol szinte. Lassan-lassan magához tér. Persze ekkor már legtöbbször — még a templom bejáratánál is készen
