Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)

1938-05-15 / 20. szám

1938.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

91. oldal.

és sírjatok a sírokkal« (Róm. XII. 11). Mert ha »szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind« (1 Kor. XII. 26).

A lelkipásztornak ez az igazi részvéte a gyászolókkal tulajdonképpen a Szent Lélek munkája. Éppen ezért a lelkésznek imádkoznia kell azért, hogy a gyülekezettel való legbensőbb kapcsolatát és szolidaritását el ne veszítse, mert csak akkkor tud vigasztalni, ha eggyé lesz szenvedő testvéreivel. Az emberi gyengeség ugyanis úgy hozza magával, hogy a lelkipásztor elveszti az igazi részvét képességét és valósággal elfásul, különösen akkkor, ha sok temetést kell végeznie. Ilyenkor a temetési szolgálat megszokottá, gépiessé válik és a lelkész úgy áll szemben a gyáH szólókkal, mintha azoknak szenvedését páholyból nézné. Valóságos »temetőlgép« lesz. De ezzel igehirdetése is erejét veszti, mert ez n részvétlenség végeredményben azt jelenti, hogy az Igét úgy hirdeti, mintha az csak a gyászolóknak szólna, neki magának pedig nem. Ekkor azonban már nem az Isten Igéjét hirdeti, hanem emberi bölcseség hitető besi^dét szólja, mert nem lehet prédikálni anélkül, hogy magunknak is ne prédikálnánk, hogy mi miagunk is ne volnánk az általunk hirdetett Ige hallgatói. Ez más szóval azt jelenti, hogy az igehirdető a koporsó mellett is csak úgy hirdetheti Isten üzenetét, ha mindenestől fogva beletartozik és beletartozónak tudja magát abba a csodálatos és emberileg megfoghatatlan közösségbe, amelyet gyülekezetnek nevezünk. Ezért a prédikátornak gondolnia kell arra, hogy neki éppen olyan nagy szüksége van a vigasztalásra, mint hallgatóinak, mert ő éppen úgy a halál felé siet, mint azok. Amikor a koporsó mellett állunk, gondoljunk mindig arra, hogy aki a koporsóban van, a mi testvérünk, és akik körülveszik a koporsót, szintén testvéreink az Úrban.

Még itt megjegyezhetem azt is, hogy a koporsó körül öszejött gyülekezet, éppen azért, mert szeretetközösség, egyszersmind »végtisztességtevő« gyülekekezet is, — és ebből a szempontból nem lehet kifogást emelni az ellen, hogy prédikációnkban bizonyos korlátok között és az alapige uralma és irányítása mellett indokolt esetben a megemlékezésnek is helyet adjunk, mert az elhunyt iránt ”erzett szeretetünknek és megbecsülésünknek úgy is kifejezést adhatunk, ha megemlékezünk arról, mit jelentett a távozó testvér élete és jelleme annak a gyülekezetnek, annak a közösségnek életében, amelyből kiszakította őt a halál. Hogy ez a megemlékezés nem könnyű feladat, arról később még szólni akarok.

III. A temetési prédikáció gyülekezetszerüsége magában foglalja az alkdlomszerüséget is. Isten ugyanis nem valami nagy általánosságban mozgó üzenetet biz ránk, hanem azt akarja, hogy itt és most, éppen e koporsó mellett, éppen ennek a gyülekezetnek hirdessük az Ő szavát. Tulajdonképpen minden prédikáció kazuális jellegű, a koporsó mellett elhangzó prédikáció azonban a szó szorosabb értelmében vett kazuáliákhoz tartozik. Itt a kázus a koporsó, azzal, aki benne nyugszik és azokkal, akik körül veszik. Az alkalom tehát minden koporsónál más és más. A fiatal igehirdető sokszor meglepődik és zavarba jön, mert egészen más szituációt talál, mint amilyenre számított, különösen akkor, ha nagyobb gyülekezetben szolgál és még nem ismeri jól a gyülekezetét. A normális helyzet az volna, ha a lelkipásztor minden esetben ismerné a halottat és a gyászolókat. Ez azonban sokszor lehetetlen. A lelkipásztornak az volna a kötelessége, hogy a gyászoló háznál látogatást tegyen, ámde sokszor ez is lehetetlen, mert ha egy-egy délután három-négy temetés van egymásután, alig lehetne időt szakítani rá. Az ilyen helyzetnek orvoslása természetesen a nagy gyülekezeteknek kisebb egységekre való szervezkedése lesz, amit törvényünk — hála Istennek, — el is rendel. A temetési igehirdetőt azonban senki és semmi sem mentheti fel a feladat alól, hogy a gyászolókat és a gyászesetet, amennyire csak teheti, megismerje. A temetési igehirdetésnek ugyanis egészen konkrétnek és személyesnek kell lennie. Az igazi vigasztalás éppen azt az érzést váltja ki a gyászolókból: »Igen, ez nekem szól!« Az Isten igéje nevén szólítja áz embert, mert nemcsak hogy konkrét és személyes, hanem hogy Barth Károly kifejezését használjam, maga a concretissimum, a legkonkrétebb és legszemélyesebb dolog a világon. Ha igaz kedves budapesti professzorom, Bilkei Pap István tétele: »Nincs normálprédikáció!« — akkor ez I fokozottan áll a temetési prédikáció esetében. Vét| kezik az Isten Igéje ellen az a lelkész, aki állandó ; sablonokkal dolgozik, vagy aki állandóan ugyanazt a i beszédet mondja. De annak a segédlelkésztársamnak az eljárását sem lehetne mintaszerűnek nevezni, aki bár mindig ugyanazt a beszédet mondta, de a nagyobb temetések alkalmával a végét mondta először. A temetési prédikáció kazuális jellege magában foglalja az intenzív pásztori munka kötelességét. Másfelől azonban azt is világosan kell látnunk, hogy a temetési prédikáció akkor igazán kazuális, akkor igazán alkalomszerű, ha maga a jelenlevő Krisztus szólal meg és Ő maga mondja a gyászolóknak, mint egykor a naini özvegynek: »Ne sírj!« (Lukács VII. 13).

*

Hadd foglaljam itt össze röviden a három köveí telményt: az igehirdetés a koporsó mellett először ! Isten Igéjének hirdetése, másodszor gyülekezeti ige- I hirdetés, harmadszor kazuális igehirdetés. Ha mégj egyszer alaposan fontolóra vesszük, mit jelent ez a három követelmény, azonnal látnunk kell, hogy megvalósításuk nem áll az ember hatalmában. Hiába minden erőfeszítésünk, mi emberek nem tudjuk előidézni, hogy Isten maga megszólaljon, magának gyülekezetei gyűjtsön és vigasztaló szavát személyes üzenetként úgy intézze a gyászolókhoz, hogy azok éppen itt és most meghallják az igazi vigasztalást. Mi csak egyet tehetünk: magunkat eszköz gyanánt felajánljuk Istenr+V. éc zz Z ígereteoen: »Eléfe neked zz én

kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el« (II. Kor. XII, 9.).

A hitetlenség azonban állandóan arra biztatja az igehirdetőt, hogy a koporsó mellett is az Isten kegyelme helyett a saját erejében, a saját bölcseségében, a saját szónoki és művészi képességeiben bizakodjék. Ha ennek a kísértésnek engedünk, az eredmény az lesz, hogy az ige helyett pótlékokat és hamis vigasztalást nyújtunk. Hadd vázoljam fel egészen röviden ennek a kisértésnek néhány főbb formáját.

1. Az igehirdetőt a koporsó mellett állandóan fenyegeti a veszedelem, hogy a prédikációja egyszerűen »halotti beszéddé« változik, olyan értelemben, hogy középpontjában már nem a feltámadás és az örökélet reménysége áll, hanem maga a halott. Fentebb már szóltam arról, hogy az életrajznak és személyes visszaemlékezésnek milyen szempontból és milyen korlátok között van jogosultsága. Az a baj, hogy ezeken a korlátokon sokszor túltesszük magunkat. Elfeledkezünk arról, hogy Krisztus megbizásá-