Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-02-06 / 6. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 6. szám. Pápa, 1938 február 6. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ___________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.________________________--------------------------------- -------— FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------“----”— FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Lelkipásztori továbbképzés. Irta és az egyházkerületi lelkészértekezleten felolvasta Györy Elemér egyházkerületi lelkészi főjegyző. Egyházkerületünk mult évi közgyűlése 118/1936. sz. alatt felhívta csekélységemet a lelkipásztori továbbképzést szolgáló részletes tervezet elkészítésére, ennek a tervezetnek a legközelebbi egyházkerületi közgyűlésnek tárgyalás céljából bemutatására. Nem kívánom a kérdés historikumát adni, mert igen messze kellene visszamenni, azért csak főbb mozzanatokra leszek bátor rámutatni. Mielőtt javaslataimat előterjeszteném, a kérdés fontosságára legyen szabad felhívni a figyelmet, miként ezt egyébként a Lelkészegyesület 1937. évfolyamának 6. számában is kifejtettem. Nem véletlenül került ez a kérdés pár évvel ezelőtt az egyházmegyék, az .egyházkerület és az egyetemes kon vent napirendjére. A parancsoló szükség vetette fel. Akármennyire húzódunk is tőle, akármennyi akadálya legyen is a gyülekezetek és a lelkipásztorok leromlott anyagi helyzete miatt, érezzük, hogy nem térhetünk ki megvalósítása elől. Nem azért, mert egyéb szellemi kategóriák is ugyanezt teszik, — gondoljunk csak az orvosok, tanárok, újabban a bírák továbbképzésére; nemcsak azért, mert az egyetemes konvent 5—6 év óta állandóan foglalkozik vele és újabb, meg újabb határozatokat hoz megvalósítása érdekében, hanem mindenek felett azért, mert megköveteli a lelkipásztorkodásnak az az alapelve, amit Pál após- ! tol így fejezett ki: »szolgálatodat teljesen betöltsd«! A korviszonyok, gyülekezeteink állapotrajza, a gondjainkra bízott hívek lelki világa és minden adottsága annyira megváltoztak, szolgálatunk módszere és a theologiai tudományágak olyan fejlődésen mentek át, melyekről, ha tudomást nem szerzünk és el nem sajátítjuk azokat, melyek hasznosak az épülésre és az építésre egyaránt, nem tudunk hozzáférkőzni a modern ember lelkivilágához, lemaradunk korunk vágtató szekeréről s valóban »haszontalan szolgák« leszünk, mert még azt sem tesszük, ami kötelességünk. Pedig az idők jelei szinte kiáltanak. Akinek van szeme a látásra, látja, hogy a református egyház nagy kérdések nyitott ajtaja előtt áll, úgy befelé, mint kifelé. Ezzel mindnyájan tisztában vagyunk, csak egyikünk világosabban és a kérdések nagyobb komplexumát látja, mint a másikunk. Ha ezek a kérdések ránk zuhannak és készületlenül találnak, menthetetlenül eltemetnek a romok. A helyzetet tisztán látó egyik lelkipásztor atyánkfia írta: »a régi vágányokról át kell váltani ügyeink vonatát egy olyan útra, mely az ígéret földje felé visz, mert különben egyházunk bajai nem javulnak... A mai mellveregető kálvinizmust fel kell váltani a befelé tekintő és alázatosan imádkozó kálvinizmusnak«. Egy másik, már a korosabbak közé tartozó lelkipásztortestvérünk pedig így jajdult fel: »akkor kapkodunk, amikor elkésünk: ég fejünk felett a ház!« Ezekre nem mondhatunk egyebet: videant consul.es! Ma már nemcsak a mi sorainkban, hanem a református közvéleményben is az a felfogás alakult ! ki, hogy a lelkipásztor legyen elsősorban és kizárólag lelkipásztor. Egyébként az élet minden terén ma az az ideál, hogy kiki a maga hivatása körében és meghatározott nézőpontból az ismereteknek és hasznos energiáknak a maximumát sajátítsa el és hasznosítsa. Ma már látjuk, hogy nem az a lelkipásztori hivatás alfája és ómegája, hogy mindenben szakértő legyen és az anyaszentegyházon kívül különböző tereken keressen érvényesülést (Máté 6:21), hanem az, hogy a saját hivatása körében legyen egész ember. Ez. pedig megkívánja, hogy nem lehet a lelki életében és a tudományos képzettségében megállás. A fejlődés egyetlen módja a Szentlélek Isten segedelme mellett a továbbképzés. A továbbképzés főbb szempontjait az 1931. évi theol. konferencia a következőkben vázolta fel: (L. konventi jkv. 124/1932. hat.) 1. A továbbképzésnek nem szabad rögtönzöttnek, egyházkerületenként elkülönzöttnek, egyoldalúnak és töredékesnek lenni, hanem legyen intézményesített, vegye kezébe az egyetemes egyház annak rendszeresítését és szervezését. 2. Bízza rá egyetemes konvent ennek intézését a theol. tanári konferenciára, illetve a theol. tanárokra. 3. Állapítsa meg konvent, hogy milyen időben és meddig tartassék ily konferencia, mik legyenek annak tárgyai és kik az előadói. 4. Hívja fel konvent a kerületeket a tanfolyam megtartásához szükséges intézkedések megtételére, az anyagi fedezet előteremtésére. 5. Az ügy konventi előadásával theol. tanár lenne megbízandó és ennek külföldre, tanulmányútra menetele is elősegítendő. 6. Az országos konferencián kívül kerületi és egyházmegyei konferenciák is tartassanak. 7. Az egész ügynek intézésére felhasználható volna az ORLE. 8. A továbbképzés programmjának átgondoltnak, rendszeresnek és szervesnek kell lenni s ki kell terjedni az elmélet és gyakorlat elvi megbeszélésére. S ez a munka a tervszerű, tudományos képzés jegyében történjék. Egyházkerületünk erre felterjesztette javaslatát az egyetemes konventre. Érdemleges felterjesztés azonban nem érkezett a többi egyházkerületből. Tiszántúl azt jelentette, hogy tárgyalás végett letette
