Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-10-23 / 43. szám
208. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. politikusok egyik részének féktelen bosszú- vagy revanchevágyát, másik részének pedig történelmi tájékozatlanságát s egyúttal etnikai és földrajzi tudatlanságát fel bírták használni s akik, amint a legutóbbi évek története megmutatta, — a saját nemzetükre is óriási veszedelmeket hoztak, az egész világra pedig újabb, szörnyű katasztrófa lehetőségét idézték fel. „Isten malmai lassan őrölnek.“ A hamisítások uralma s evvel egyidejűleg szabad népeknek kizsákmányolása és elnyomása csaknem két évtizeden át tartott. Legyen hála megtartó, kegyelmes Istenünknek, hogy ennek a szörnyű, szomorú korszaknak néhány hónapon belül végeszakad. Erős akarattal éljük át ezeket a hónapokat, bizakodó reménnyel nézünk a jövő elé és kétszeresen átérezzük a ránk váró kötelességeket. Az első ezek közül az, hogy e nehéz időkben a magyarságnak egyetemes, nagy érdekeit tartsuk szemünk előtt és az erők egybefogását a magunk részéről is mozdítsuk elő. Zsinati törvényünk évek előtt (1928. évi zsinat I. t.-c. 1. §. 2. bekezdés) kimondta, hogy a magyar reformátusok a más országokban élő magyar református egyházakkal, az országhatároknak és a jogi szabályoknak különbözősége mellett is — „egy lelki közösséget alkotnak“. A lelki közösségnek ezzel a meleg érzésével emlékezünk ma is a még elszakított területen élő magyar testvéreinkről, akikkel szemben az együttérzés és a hűség sohasem fog szivünkből eltűnni. Éltünk fogytáig mellettük állunk, különösen ezekben a hetekben is, amikor mint sötét gyászmadarak, a határokon túlélő magyar véreink városaiból rossz hírek szárnyalnak át hozzánk. Lelki gyötrődéssel halljuk szenvedéseiket és ebből a városból is küldjük hozzájuk bátorító és biztató üdvözletünket. A történelmi eseményekkel kapcsolatban egyházunkra is új világ kezdődik. Nemzeti hagyományainkat tiszteletben tartva, Nagymagyarország igazi államférfiaira kegyelettel gondolva, tekintetünk a közeli hónapokban az új korszak jövendő feladataira irányul. A legerélyesebben kívánjuk, hogy leggyorsabban csatolják vissza Magyarországhoz azokat a területeket, amelyeken ezeresztendő óta hiteles, történeti adataink és legkiválóbb történetkutatóink bizonyságtétele szerint egymillióharmincezernél több törzsökös magyar lakosság, köztük négyévszázad óta sok magyar ajkú református testvérünk állandóan lakott és amelyeken a legújabb változások ellenére is a lakosságnak többsége ma is magyarajkú. Az e területtel szomszédos, illetőleg összefüggő, felvidéki országrészre nézve, habár ott is a magyarság alkotott államot, a népünket pusztító háborúk következtében későbbi századokban más népfajok települtek le. Erre a területre nézve kívánjuk az önrendelkezési jog alapján a becsületesen végrehajtott és szabadon gyakorolható népszavazást, mellyel az ott lakó őslakosság fogja eldönteni, hova óhajt csatlakozni. A hazánkhoz visszakerülő azokon az országrészeken, amelyek 1918-ig egyházkerületünkhöz tartoztak, az átvételt követő hónapokban, az ott intézkedő katonai hatóságok mellett, református hatóságainknak és ott élő presbitertársaimnak is esetleg, megfelelő módon részt lehet majd venni az újjáépítés nehéz munkájában. Újból visszatérő magyar testvéreink irányában természetesen nem az intézkedés, nem a hatáskör hangoztatásának szempontja fog bennünket vezetni, hanem teljesen áthatja lelkünket a szolgálattétel kötelessége; követni fogjuk az apostol tanácsát (Gál. 6:2.): „Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét“. Előre látható, hogy a csehek kivonulása után egyes helyeken sok nélkülözést és nehézséget kell majd enyhítenünk. Ezért egyetemes konventünk elnökségi tanácsa már folyó hó 13-án felkérte a püspök urakat, intézkedjenek megfelelően az iránt, hogy minden magyar református is vegye ki a maga köteles részét a felvidéki testvéreink és hozzá kell tennem: a Felvidékről menekültek megsegítésének nagy munkájából. A helyi viszonyokhoz képest, akár külön, az egyházi hatóságok útján, akár a községben megindult jótékonysági munkába bekapcsolódva kell eljuttatni adományainkat a nemzeti szempontból most nagyon jelentős célra. A határokon túl lefolyó történelmi eseményekkel párhuzamosan a régi határok közt is református egyházi hatóságaink és presbitertársaim elő fogják mozdítani az időszerű nemzeti feladatok, ezek között a társadalompolitikai reformok megvalósítását. Hálával emelem ki, hogy főiskolánk kitűnő világi gondnoka, dr. Darányi Kálmán úr rövid miniszterelnöksége alatt a népi politika és a szociális reformok terén messzemenő kezdeményezéseket tett, több, — közülük a mezőgazdasági munkások öregségi biztosítását említem — már meg is valósult. Felelős állásban és közéleti más munkában, e helyről is sokszor sürgettem egyéb reformokat is avégből, hogy igazságosabb, emberségesebb és krisztusibb gazdasági és társadalmi rend alakuljon ki. Elő fogjuk mozdítani ezeket is; ma figyelmébe ajánlom a nagytiszteletű lelkészikarnak és presbitertársaimnak a belügyminiszter úrnak azt a törekvését, I amellyel a falusi lakosság életviszonyait kívánja sürgő- I sen javítani, amelyet azokon a helyeken, ahol erre valóí ban szükség van, tőlünk telhetőiig támogatni fogunk. Hivő magyarok vagyunk. Tudjuk, hogy nem a ; vaksors, hanem, hogy halhatatlan főgondnokelődöm szavait változtassam „egy bölcs kéz vezeti a magyarság | hajóját sziklák és zátonyok, megpróbáltatások és vérontások között, mindig tovább, magasztos történelmi küldetése felé“, amelyet jövő századokban is itt kell betöltenie. Mi egyformán elitéljük az oktalan izgalmakat, a háborús uszítást és a felelőtlen kalandot. Istenben vetett nagy bizodalommal várjuk nemzetünk jövőjének kialakulását és ha, nem közöttünk, de más magyar testvéreink között csüggedőket és bátortalanokat találunk, nyugodtan mondjuk nekik: „Mit féltek, ó kicsinyhitűek“ (Mt. 6:30), „az Űr mi nékünk őriző pásztorunk!“ A Mindenható már megmutatta hatalmát, magyar testvéreinknek egy kis részét kihozta a rabságból. Ha sokat halljuk is, hogy kis nemzet vagyunk, bátran énekelj jük Gusztáv Adolf énekét (294. dics. L, 2. v.): „Ne csüggedj el kicsiny sereg!“ „Bízzál, az Úr veled leszen, se vad bosszú, se félelem nem árt igaz ügyednek!“ A CXXVI. zsoltárral fohászkodunk: „Hozd ki, Úr Isten, a többit is. Vesd végét az ő fogságuknak is“, hogy amint boldogult Kozma Andor kedves barátunk énekelte: „Ami széttört, újra összeforrjon!“ * 1 — Parragh Laios, a magyar reformátusok új külmissziói munkása baseli tanulmányait befejezte és i visszatért Magyarországra. Jelenleg albániai útját ké; szíti elő. Ha Isten is úgy akarja és élünk, a karácsonyi 1 ünnepeket már új munkaterületén Albániában tölti.
