Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-08-07 / 32. szám
156. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. jós emlékére tett 1000 P, özv. Schvarc Istvánná ugyanennyi összegről Tatabányának tett alapítványáról szóló és Böndi András ny. ig.-tanítónak a bokodi egyháznál tett három rendbeli 100—100 P-ős alapítványáról i szóló alapító-levele jóváhagyást nyert és a kér. köz- | gyűlésre felterjesztendő. Még több kisebb ügy elin- ] tézése után a gyűlés déli 1 órakor esperes imájával véget ért. — Bírósági ügy nem volt. — Gyűlés után Tóvároson az Esterházy-féle vendéglőben közebéd volt, honnan ki-ki munkahelyére távozott. Adja a jó Isten, hogy végzett munkánk anyaszentegyházunk javára s a nagy Isten nagy nevének dicsőségére szol- j gáljon. Tarján. - Besse Lajos. A nyugdíjjárulékokról. Olvasva a pápai egyházmegye gyűlésének a nyugdíjjárulékok kivetésével kapcsolatos határozatát, önkénytelenül az jutott eszembe, hogy Istennek milyen csudálatos teremtései vagyunk mi lelkipásztorok. Valamikor lépten-nyomon panaszkodtunk, sirtunk, hogy j milyen nyomorúságos a helyzetünk. Özvegyeink, ár- ; váink ellátása szégyenletesen kevés, mi magunk öregségünkre a legnagyobb bizonytalanságnak kitéve a | nyugellátás elégtelensége miatt stb. stb. Mindmegannyi panasz, jajkiáltás az elmúlt időkből! És most j mégis mi történik? Amikor a zsinati atyák bölcsesége I végre egy olyan nyugdíjtörvényt statuált, amely hivatva lesz özvegyeink s árváink könnyeit letörölni, nekünk magunknak öregségünkre tisztes, gondtalan megélhetést biztosítani, akkor egyszerre nehéznek, sőt ; — horribile dictu — elviselhetetlennek tartjuk az érte hozandó áldozatokat. Pedig egy pillanatig sem volna J szabad felednünk, hogy sorsunkon csak a magunk áldozatos teherviselésével javíthatunk. S ha ottan-ottan nélkülöznünk is kell a terhek nagysága miatt, a szebb 1 jövő reményében örömmel kell azokat viselnünk. Biztosítom lelkésztestvéreimet, hogy más pályán élő embertársaink (bank- és magántisztviselők egyaránt) még súlyosabb nyugdíjterheket viselnek. Erről alkalmam • volt személyes meggyőződést szereznem. Nekünk igenis meg kell hoznunk ezeket az áldozatokat. Meg ! kell hoznunk gyermekeinkért, családunkért, s nem i utolsó sorban egyházunkért, mert ennek életbeléptével megszűnik az a lehetetlen, hitéleti szempontból káros állapot, hogy idaggott, tehetetlen, híveinktől megunt lelkipásztorok hirdetik Isten igéjét, csak azért, mert a nyugdíj rendezetlensége miatt félve a küzdel- i rnes, bizonytalan jövőtől, nem mernek nyugdíjba menni. Meg kell hoznunk az áldozatot, mert magunkról, özvegyeink, árváink jobb jövőjéről van szó, már pedig: »Ha valaki az övéiről és főként az ő háza népéről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél!« (.Pál I. lev. Tim. V :8.) Ami egyházainkat illeti, ezek sem fogják túlságosan megérezni a megnagyobbodott terheket, mert hiszen mindössze pár o/0-os adóemelésből. vagy a tanítói nyugdíjjáruléknak a pol. községre való áthárításából (ez mindenütt sikerül, ahol a lelkipásztorban van erős akarat) meglesz a fedezet. Összegezve 'az elmondottakat. Én kérve-kérem lelkésztestvéreimet, ne zúgolódjunk az új nyugdíjterhek miatt. Özvegyeink, árváink, s elaggott nyugdíjasaink panasza kell, hogy elnyomja a pillanatnyi békétlenség szavát. Álljunk egyesült erővel, szivesen hordozva a nélkülözést is, intézetünk mellé, hogy annak virágzásából egyházainkra hitéleti szempontból, véreinkre pedig anyagi szempontból egy szebb és boldogabb jövő fakadjon. Rinyakovácsi, 1938 aug. 1-én. Szabó József ref. lelkipásztor. A theologia tapasztalati alapja. Irta és a baseli egyetem évi ünnepén felolvasta dr. Heinzelmann G. Rector Magnificus. Fordította: Maller Kálmán soproni lelkipásztor. Nos, az itt tovább nem vázolt kísérlet — a vallásos apriori segítségével a vallásos megismerés kérdését előbbre vinni — akárhogyan alkalmaztassák is, számomra nem látszik célravezetőnek. Amennyire magától értetődő egyoldalról az, hogy az ember vallásos tapasztalatot nem szerezhetne, ha erre nem lenne »képes«, azaz erre rendelt, ép oly kevéssé tehet eleget a valóságos vallásos tapasztalatnak a földi tapasztalat analógiája, ha mi azt apriori formára és aposteriori tartalomra bontjuk fel. Mert ennek a tapasztalatnak kiinduló pontja mélyebben fekszik, mint ahova minden forma és tartalom közötti különböztetés minket elvezet. Ez magában az existenciális énben van. Ezt az én-t a gyökerén találja Isten és az összes »apriorik« sem képesek itt a folyamatot világosabbá tenni, mert ez minden kategóriánkat széttöri. Ehhez járul aztán, hogy épen a vallásos tapasztalat »konkrét« tartalma az, amit biztosítani kellene és itt szükségképen másodszor is csődöt mond a vallásos apriori elmélete. Ezért ki kell Terülnünk egészen a vallásos apriori fogalmát és meg kell kísérelnünk másként eljárni. Az emberi szellemhez hozzátartozik lényegileg, amint azt Kant transcendentális dialektikája kimutatta, a feltétlenség jellege. Szellemünk seholsem tevékenykedhet a nélkül, hogy ne állíttatna a feltétlen lényegösszefüggés kérdése elé. Szellemünk a legegyszerűbb gondolkodási aktusba, a célszerű cselekedet elemi tényébe, esztétikai észrevételbe, erkölcsi engedelmességbe van bezárva. Sőt végeredményben a mi egész személyes életünk a feltétlenhez való irányzottságunkon alapszik. Minél inkább szenvedünk a viszonylagosság problémája alatt, annál mélyebb a mi személyes életünk. Minél inkább megtagadjuk létünk feltétlenségét és beleveszünk a viszonylagosba, annál jobban ellaposodunk és széttépődünk. Ha ezt az Istenről való természetes sejtésünknek akarják nevezni, nos hát úgy semmiféle szellemi létezés sem gondolható el ily sejtés' nélkül. A szellem és minden szellemi kultúra ebben az értelemben vallásosan megalapozott. ‘(Fr. Brunstaed.) Azonban bizonyára senki sem akarja ezt vallásos tapasztalatnak nevezni. Vallásos taapasztalat csak akkor áll elő, amikor az emberi élet oly tények elé állítva érz imagát, amelyeken léte végső értelme konkrét alakban lép eléje. Annál mélyebb és tartósabb lesz ez a benyomás, minél inkább a léte gyökerében ragadja meg az én-t egy ilyen tény, illetve tényösszefüggés, úgy hogy az ő sajátos életvalóságát a végső értelmet adó valósággal való összefüggésben találja meg. Az a vallásos tapasztalat a legjobb, amely nékünk a legmélyebb és felszabadító, amellett kimeríthetetlen én- és életérzést képes megadni. Itt remélhetőleg nem kell többé arra" emlékeztetnem, hogy ez az én- és életérzés nem a tapasztalattal azonos, hanem általa tön létrjg. (Folyt, köv.)
