Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-05-09 / 19. szám
Negyven nyolcadik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1937 május 9. Dun j^ji r Jjj pji r A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ___________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A konfirmáció. Áldozócsütörtök ünnepét emlékezetessé, felejthetetlenné teszi számunkra a konfirmáció. Ezen a napon megzendülő harangok nemcsak a megszokott ünnepre hívnak, hanem seregszemlére, melyen a Krisztus új katonái mutatkoznak be és tesznek ünnepélyes fogadalmat. A fiúk ünneplőben, a leányok hófehér ruhában jelennek meg a gyülekezet előtt. Az Urasztalát körülveszik, mint szép, virágos tavaszi koszorú, amely tele van feslő, nyiladozó lélekvirágokkal. Ettől a szép és felemelő látványtól megszépül a gyülekezet lelke. Érzi, hogy új erő árad életébe, megfáradt tagjaiba, amelytől növekedik és erősödik. A szülők szeméből örömkönynyek csillannak elő. A szivük megtelik meleg szeretettel és imádságos érzésekkel. A gyermekek arcáról, szeméből megszentelt öröm és boldogság sugárzik. Az ünnepélyes fogadalom úgy hangzik ajkukon, mint egy harcbainduló sereg esküje: „ ígérem és fogadom, hogy a Jézus Krisztusnak igaz követője, a református anyaszentegyházamnak holtig hűséges, engedelmes és áldozatkész hive leszek!“ A konfirmáció az első sákramentumnak, a keresztségnek kiegészítő része. Hitben való megerősítést jelent, amely két részből áll: előkészítő tanításból és ünnepélyes fogadalomtételből. A megkonfirmált ifjú, vagy leány önálló, úrvacsorával való élésre feljogosított tagja lesz az egyháznak. Fordulópontot jelent ez a gyermek életében. Megnyílik előtte a titok kapuja. Egyedül indul el a lelki élet útján. Az iskola fegyelmi eszközeivel mögötte marad. Az élet harcterére kerül, ahol küzdelem várakozik reá és kísértések veszik körül. Az eddig csak a játékkal törődő gyermek vállára felelősség és kötelesség nehezedik. A konfirmáció azonban nemcsak az ifjúra nézve jelent felelősséget, hanem mindazok számára, akik kezén eljut az úrasztaláig. Felelős a lelkipásztor, a tanító, akik a gyermeket előkészítik a konfirmációra. Mire tanították a gyermeket? Milyen vágyakat, reményeket és érzéseket ébresztettek fel benne ? Megszerettették-e református egyházunkat úgy, hogy azt soha meg nem tagadják, soha el nem árulják sem ígérgetésre, sem fenyegetésre? Megmutatták-e neki a Krisztushoz vezető utat? Amikor találkozunk egyregy esküszegő, egyházunkat egy tál lencséért eladó Ézsau-tipusú emberrel, akkor mindig felébred bennünk a gondolat: hogyan készítették ezt elő a konfirmációra? A felelősség azonban nem terhelheti csak a lelkipásztort és a tanítót, hanem terheli a szülőket is. A lelkipásztori magvetést csirájában elfojthatja a hitetlen életű szülő. A gyermeki lélek nagyon fogékony. Minden hatással van rá, ami körülveszi, a jó éppen úgy, mint a rossz. Hogyan legyen imádkozó életű, templomba járó gyermek az, akinek a szülei ellenkezőre adnak példát? Felelősség terheli a gyülekezet minden tagiát. Nem mondhatja senki kaini gondolkodással: avagy őrizője vagyok*e az én atyámfiának? A gyülekezet tagjai összetartoznak, mint ahogyan a fa összetartozik a levelével és a virágaival. A gyülekezet egy családot alkot, testvéri közösséget, ahol egymást szeretni, védelmezni, erősíteni kell. Ennek a közösségnek lesz tagjává a megkonfirmált ifjú, vagy leány. A felelősség különösen kiterjed a példaadásra. A világi törvény szigorúan bünteti azokat, akik a testet megölik. Büntetést érdemelnének azok is, akik a lelket mérgezik meg rossz példaadással. A konfirmáció a hitéletnek nem befejezése, hanem sokkal inkább kezdete. Végzetes hiha, hogy befejezésnek tekintik. A gyermek azután már nem jár iskolába — kivéve, ha középiskolás —, nem gyarapítja ismereteit, megszűnik a fejlődés szellemi és lelki téren egyaránt. A konfirmáció meg nem szűnő folyamat. Tovább kell folytatódni a családi otthonban, a mindennapi életben. Sajnos, legtöbb gyermeki lélek egyedül marad a konfirmáció után. Még ott szerencsésebb a helyzet, ahol van leány-, vagy ifjúsági egyesület. Itt is nagy baj az, hogy 12 éves kortól 16 éves korig nem foglalkozik vele senki, pedig legtöbbször ezekben az években veszíti el az egyház gyermekeit. Ezek a kopár, kietlen, száraz esztendők kiégetik a gyermeki lélek minden virágát, ezért 16 —17 éves korára már érzéketlen marad a lelke, töretlen, műveletlen ugar, amelyre már legtöbbször hiába hull az ige magva, nem tud gyökeret verni. Talán csak akkor lehetne eredményt elérni, ha újra kezdődne a konfirmáció. A konfirmációt olyan ünneppé kellene tenni a gyermek számára, hogy azt soha el ne feledje, hanem annak hatása, áldása kísérje el egészen a sírig, ahol azután az Úr veszi gondjaiba a lelkeket. Szép szokás az, ahol szeretetvendégséget rendeznek a megkonfirmáltak részére a gyülekezet bevonásával. Egyházunk jövője attól függ, hogy milyen egyháztagok nevelődnek. Az egyház ne engedje ki kezéből a megkonfirmáltakat. Itt tenni kell valamit, mert különösen ma, öntudatos reformátusokra van szükség, akik hitvalló, gályarab-őseinknek méltó utódai legyenek. Öntudatos magyar reformátusokra van szükség nemcsak egyházi, hanem nemzeti szempontból is! Milyen szomorú és fájdalmas lenne, ha a konfirmáció csak vérszegény hajtás volna az egyházunk törzsén és nem reményteljes tavaszi Ígéret a jövendő számára ?! Magyaróvár. Csizmadia Károly.
