Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-05-02 / 18. szám
82. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. mentesít bennünket az, hogy vis major okozta az alapítványok megsemmisülését. Be kell látnunk, hogy az értékpapír-politika túlhajtásával mi is hibát követtünk el. Az én időm lejáróban van, az erőm is fogytán; de ami kis időm még hátra van, s fogyatékos erőmet is készséggel állítom az ügy szolgálatába. Faragó János. M i aty á n k. »Uri ima.« Urunk Jézusunk imádsága. Ő adta tanítványainak és minden híveinek. Az igazi imádság. Jól mondják róla, hogy minden liturgiának gyöngye. Magában is a legtökéletesebb istentisztelet. Nálunk is minden istentiszteletnek alkatrésze. Méltán. De mintha itt felmerülhetne a kérdés: jól van-e, hogy Urunk imádsága mindenütt a magunk alkalmi, s elvégre is csak gyarló emberi imádságaink után következik, mintegy függelék gyanánt, s nem azt a gondolatot váltja-e ez a körülmény ki, hogy fő,'amit mi mondunk, de azért az úri imát is elmondjuk, hogy valamiképen ki ne maradjon? Nem úgy volna-e helyesebb, hogy mindenekelőtt és fölött előbb a Miatyánkot mondanánk él, s utána a magunk alkalmi imádságait? Igaz, hogy a Miatyánk egészen rövid, a mi imádságaink pedig hosszúak, sőt sokszor nagyon hosszúak, de ez nem jöhet számításba, mert hiszen mi örök időkig imádkozva sem mondhatnánk annyit, mint ez a rövid, egyszerű Úri ima. Nem volna-e jobb, ha valahogy ennek az imádságnak árnyékában húzódnának meg a magunk imádságai? Mert most olyan formán tűnhetik fel, mintha megfordítva lenne. Az is igaz, hogy viszont a Miatyánk mai elhelyezése mellett mintegy Urunké az utolsó szó, s mintha az egész istentisztelet az Igén kívül végezetre az Ő imádságába összpontosulna. Lehet efelől gondolkozni. Országos liturgiái szabályzatunk elrendelte, hogy az Úri imádságnak a Károli-féle revideált bibliafordítás Máté 6:9—13. szerinti szövegét kell használnunk. Nagyon helyes. De kár volt azt is el nem rendelni, hogy ezt az imádságot minden liturgiái funkciónál, mindenki, hivatalvesztés terhe mellett, revideált Bibliánkból, olvasni köteles. Elvégre ennyivel is tartoznánk isteni Megváltónknak, hogy mikor az Ő imádságát nyilvánosan az Ő gyülekezetében imádkozzuk, nyissuk fel azt a Szentirást, olvassuk azt az imádságot és pedig a Szentirásból, csakis úgy, amint abban az említett helyen annak az imádságnak teljes szövege található. Mert ma mi történik? Liturgiái szabályzatunk életébe léptetése előtt mindenki mondta a miatyánkot úgy, ahogyan gyermekkorában tanulta, vagy olvasta imádságos könyvéből úgy, amint abban találta. Ahány volt a fungens, annyiféle volt a szöveg. Ma még cifrább a helyzet. Vannak, akik mondják szabadon a Miatyánkot a revideált bibliai szöveg szerint. De sokszor csak maguk gondolják, hogy aszerint mondják, mert öntudatlanul is kihagynak egyes szócskákat. Csak kevesen vannak, akik a liturgiái szabályzat életbeléptetése után, belátva, hogy ezt az imádságot híven a bibliai szöveg szerint kell imádkozni, úgy olvassák ezt a bibliából. De legtöbben ma is szabadon mondják, és pedig úgy, ahogyan eddig mondták. Nem olvasták el a liturgiái szabályzatot, vagy ha olvasták, nem törődnek vele. Mit nekik a bibliai szöveg? Csak nem teszik ki magukat a i nyelvbotlásoknak? Olvassák a bibliából? Csak nem veszélyeztetik ezzel »szónoki« népszerűségüket? Egy Baltazárnak nem derogált a Miatyánkot a Bibliából olvasni. Nekik derogál. Szóval: ahány iskolai kézikönyv, ahány imádságos könyv, ahány katedra, ahány funkció, annyiféle szöveg. Másként imádkozza ezt az imádságot a városi pap, másként a falusi, másként a káplán, másként a principális, másként az ünnepi »vendégszónok«, másként az esperes-jelölt. És mindez nem figyelmetlenség, óh egyáltalán nem, csak az egységes liturgiái elvnek önálló felfogása és alkalmazása. Még hozzá: olyanok is akadnak, akik a revideált bibliai szöveg ellenére az ötödik kérésben »kisértésbe« szót mondanak a revideált fordítás »kísérteibe« szava helyett. Mivel némely más fordításokban így van. Szerintünk teljesen tévesen. A. Károli-fordítás a helyes. Ne vágy minket »kisértésbe«. Mondja egynémely bibliafordítás. Ez azt jelenti magyarul, hogy Isten ne vigyen bennünket a próbáltatások, megkisértések közé, ne tegyen ki bennünket kísértéseknek. Ezért nem lehet és nem szabad imádkoznunk. Mert Istennek legszentebb joga és üdvösségre vezető eszköze, hogy bennünket megpróbáljon és megtérítsen. Gondoljunk Ábrahámra, Jóbra stb. »Próbálj meg, Uram, és kisérts meg«. (Zsolt. 26:2.) A megpróbáltatás, megkisértés rendes dolog, sőt az egész világra is eljön. (Jel. 3:10.) Sőt teljes örömnek kell tartanunk, mikor Isten különféle kísértéseknek vet alá bennünket. (Jak. ,1:2.) És »boldog ember az, aki a kisértésben kitart«. (Jak. 1:12.) Ne vigy minket »kisértetbe«. Mondja a Károli-féle úgy a régi, mint a revideált fordítás. Ez magyarul annyit jelent, hogy Isten ne vigyen, ne engedjen bennünket annyira, hogy kisértetbe essünk, vagyis a próbáltatások, megkisértések felett diadalmaskodni ne tudjunk. Ezért már lehet és kell is imádkoznunk. Csak azt kérhetjük Istentől, hogy ne hagyjon bennünket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetjük. (I. Kor. 10:13.) Vagyis: ne vigyen minket kisértetbe. »Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kisértetbe ne essetek«. Mondja Jézusunk. (Máté 26:41. stb. helyek.) A Miatyánk elmondásának módjához is sok szó fér. A Miatyánkot sokan szavalva, vagy szónokolva, vagy önérzetesen kidüllesztett mellel pattogtatva (néha bizony kiabálva, perelve), egyes szavait külön nyomatékkai aláhúzva, esetleg előkelő orrhangon énekelve szokták elmondani. A hallgató pedig buzgó együttimádkozás helyett azon épülődik, milyen nagy hangon, milyen hatalmasan, milyen bátran mondja a tisztelendő úr a Miatyánkot, nem sül ám benn! Ez nem imádkozás. A hires nagy Garrick 18. századbeli angol hősszinészről említik valahol, hogy az egyszeregyet is oly hatással tudta volna szavalni, hogy mindenki sírva fakadt. Nos hát: nincs, nem is lesz soha a világnak olyan szavaló vagy. - szónokló művésze, aki az ő szavaló vagy szónokló művészetével a Miatyánk súlyát, fontosságát, mélységét, magasságát csak egy hajszálnyival is fokozhatná. Minden színezés, szavalás, deklamálás, éneklés csak hiú erőlködés. Képzeljük el Urunk Jézusunkat nagy hangon, szavalva, szónokolva imádkozni. Más egyéb funkciónál igen, de a Miatyánk elmondásánál még az a veszedelem se kísért, hogy nem hallják, vagy nem értik meg, ha egyszerűen, rendes hangon mondjuk el, mert hiszen a Miatyánkot mindenki tudja, mindenki meghallja. A Miatyánkot csak Isten előtt összeomló alázattal, egyszerűen elrebegni lehet. Szj.
