Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-04-25 / 17. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1937 április 25. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, | FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A kecskeméti tanulság! Minket e helyen az érdekel főképen, hogy mi a tanulsága a kecskeméti puccsnak, a nagypénteki meglepetésnek, amellyel nemcsak Kecskemétet, hanem az egész magyar reofrmátus egyházat, sőt az országot is meglepte a kecskeméti polgármester űr. A meglepetés annál tanulságosabb, mert a polgármester úr egyben a kecskeméti református egyházközség presbitere is. Mi hát itt a tanulság? Mert nem volna jó, ha megint tanulság nélkül mennénk el e mellett az országos közvéleményt felkavaró, magyar embereket egymástól mesterségesen eltávolító, szomorú cselekedet mellett. A reformátusok országos felháborodása is jó. Hiszen baj volna, ha az ilyen, egyházunk önérzetét sértő cselekedeten fel se háborodnánk. De igazán értékes akkor lesz a felháborodásunk, ha a tanulságot is levonjuk és a jövőben a tanulsághoz szabjuk magunkat. A tanulság szerintem az, hogy eztán milyen embert válasszunk és milyen embert ne válasszunk presbiternek. Egyházi törvényünk előírja, hogy a presbiterek kötelessége többek között a lelkipásztornak egyházvéclö és épitő munkájában minden irányban való támogatása; kötelessége mind magán-, mind családi életével, valamint az egyház iránt törhetetlen ragaszkodásával, Istenházának buzgó gyakorlásával, a sákramentomokkal való éléssel az egyháztagok előtt példaként világolni. Hogy a kecskeméti polgármester-presbiter úr hogyan felelt meg ezen presbiteri kötelmeknek, nem tudom; azt azonban gyanítom, hogy aki a lelkipásztort egyházvédő és építő munkájában támogatni kész is és szokta is, továbbá, aki egyháza iránt törhetetlen ragaszkodással viseltetik, istenházát buzgón látogatja és a sákramentumokkal való éléssel példaként világol, az a presbiter nem fog kereszteket kiakasztani a községi iskolákba; legalább is nem valószínű, hogy ilyen puccsszerű cselekedetekben találja presbiteri gyönyörűségét. Mi azonban, a mi racionális-liberális korszakunkban azt szoktuk meg, hogy a presbiteri tisztség felkínálásával próbáltunk egyes, egyházunkhoz nem túlságosan »törhetetlenül« ragaszkodó, református mivoltukról nem cselekedeteikkel bizonyságot tevő urakat egyházunknak megnyerni. Vagyis más szavakkal: akárhányszor megtörtént, hogy utána szaladtunk olyan uraknak, akik nem akartak a kocsinkra felülni. Azt gondoltuk: megválasztjuk presbiternek, vagy egyházmegyei, vagy kerületi tanácsbirónak — és akkor majd jó egyháztag lesz belőle. Az okot akárhányszor felcseréltük az okozattal, az előzményt a következménvnyel. Nem azt mondtuk: ez és ez jó egyháztag, derék és buzgó ember, egyházát szereti, istenházát látogatja, úrvacsorával él, tehát ez ilyen és ilyen tisztségekre méltó. Hanem sokszor megtörtént ez a viszájára való okoskodás: még eddig nem adta jelét egyházias érzületének, buzgóságának, válasszuk meg, talán majd akkor jó egyháztag lesz belőle. Sokszor tanakodtunk már bizonyos egyházi tisztségek betöltésénél: mit cselekedjünk? Akárhányszor meddő volt a tanakodás. Mellékvágányra terelődött a figyelmünk és nem azt tettük, amit a törvény elibénk szab. Ezért van aztán a csalódás és kiábrándulás akárhány esetben. Ezért nem megyünk előbbre, hanem stagnálunk tehetetlenül. A 22/1935. számú kerületi gyűlési határozat azt mondja: »‘inkább váljanak le a megromlott tagok a testről, mintsem az egész test elpusztuljon!« íme egy bátor és erélyes határozat! Egy olyan gesztus, amely hozzánk, kálvinistákhoz illik! Mert ha mi eleink is olyan félénkek és határozatlanok lettek volna, mint amilyenek mi vagyunk, a magyar református egyház már rég megszűnt volna. De nem voltak félénkek és határozatlanok, mert keresztyének voltak, akiket Pál apostol lelke fűtött, nem pedig Agrippáé. Vagyis nem »majdnem« keresztyének, hanem »egész« keresztyének voltak! A tanulság tehát az, hogy tartsuk meg a törvényt és olyan embert válasszunk presbiternek, aki egész magaviseletével, egyházához való törhetetlen ragaszkodásával kétségtelen jelét adta református mivoltának. Ólé Sándor. A Kollégiumi Diákszövetség. Végtelenül örvendek annak, hogy Faragó János főigazgató úr e lap hasábjain folyó évi február hó 28-án Egy kis beszámoló cím alatt megjelent cikkében hozzászólásra szólítja fel mindazokat, akiknek ez egyesületnek léte szívügye, akik tudnának valami módot ajánlani arra, hogy a szövetség ügyei iránt való lelkesedés felkeltessék. Minthogy kolozsvári tanári működésem ideje alatt hosszú időn át voltam hasonló egyesületnek, a kolozsvári ref. kollégium pártfogó egyesületének titkára, már csak ezért is felszólítva érzem magam arra, hogy mindazt elmondjam, amit ott néhai jó igazgatómmal, Kovács Dezsővel együtt keservesen végigtapasztaltunk és az egyesület újjászületése érdekében végigharcoltunk. De hozzászólásra kényszerít az a körülmény is, hogy minden ilyen rendeltetésű egyesülésnek sok szempontból kifolyólag lelkes tá-TTTaX
