Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-10-24 / 43. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 43. szám. Pápa, 1937 október 24. DDNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ________________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Dr. Balogh Jenő egyházkerületi íőgondnok megnyitó beszéde. (1937 okt. 20-án.) I. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Visszatekintve több mint 900 év távolába, manapság a mi lelkünk is csordultig megtelik mélységes hálával a Mindenható Isten iránt. Az emlékezés évében, amelyben Református Egyházunk is csendben ünnepel, „az Urnák irgalmát“ szívvel-lélekkel hirdetni fogjuk (89. zsoltár 1. vers), mert minden magyar ismét átérezheti, mily csodálatos ennek a mi szegény nemzetünknek annyi gyásszal teljes, de immár több mint ezer év alatt oly sok felemelő és vigasztaló tanulságot nyújtó története! Hadratermett ázsiai kis nép, (amint főiskolánknak egykori nagynevű tanára Kerkapoly Károly akadémiai székfoglalójában fejtegette, — az ujgurok neméből való), elfoglalja ezt az országot, amelyet korábbi hadviseléséből vagy portyázásaiból valószínűleg már ismert, s melyet régi emlékei, talán regős-énekek, elődeinek, a hunoknak földje gyanánt emlegettek. Aztán míg századok folyamán körülötte nagy birodalmak keletkeznek, de nyomtalanul el is tűnnek, keletnek ez a maroknyi harcias népe belenő a nyugati művelődésbe, annak, Ázsiából jövő vad, dúló hódítókkal szemben hosszú időn át védőbástyája, — régóta pedig e művelődés haladásának egyik munkása is lesz. Mellette terpeszkedő hatalmas birodalmak be akarják olvasztani, faji egyéniségétől megfosztani, de ki beszél ma már a német-római császárról, vagy a török szultán hatalmas birodalmáról, ellenben ez a kis nép a Hunyadiak fényes korának elérkeztéig belviszályok ellenére is nemzeti állammá növekedik, — azután pedig — habár a másfélszázéves török hódítás után borzasztóan kipusztítva, — (újabb nemzeti katasztrófák ellenére is) a felemelkedés útjára indul. A hivő embert az a vigasztaló tudat hatja át, hogy a nemzetek sorsát intéző Gondviselés ezen a földön jelölte ki a magyarság részére történelmi hivatását; ezért tartotta meg, ezért vezeti újabb feladatok betöltésére. Itt maradásának feltétele volt, hogy megőrizve sajátos nemzeti egyéniségét és állami önállóságát, — a törzsszervezetet átalakítsa a nyugati keresztyén népek alkotmánya szerint és a maga keleti művelődése helyett (mert ilyennel bizonyára rendelkezett,) a nyugati keresztyén művelődés alapján haladjon tovább. Árpád fejedelem után a második és mint Révész Imre barátom {Protestáns Szemle 1937. évf. 394. lap) .helyesen kifejtette, az igazibb honalapító töltötte be Isten akaratát. Bármennyire mentegetheti valaki, hogy az Árpád fejedelmet követő gyenge kormányzás alatt a nyugati kalandozások korszaka következett, bizony ezeket ma már csak restelkedve említhetjük, és elpusztult volna nemzetünk, ha a Mindenható szerszáma és eszköze eleinket vissza nem tartja és más útra nem vezeti. Az a férfiú, aki ezt véghezvitte, — mint főiskolánk kiváló egykori történettanára, Bocsor István írta, — „nagy nevet méltán érdemel“. Hitvalló és meggyőződéses keresztyén. Térítő apostol. Hivatott és tetterős államszervező. Bizonyára teljesen átérzi történelmi küldetését. Ezért van, hogy mint igazi király országot épít, megfékezi a nyugtalan vagy éppen ellene lázadó, keleti gondolatoktól eltelt törzsfőket és népcsoportokat. Tisztán átérti és átlátja, hogy a harci kalandozások helyébe békés munkát és az európai művelődésbe való beilleszkedést kell célul tűzni és hogy nemzete csak akkor maradhat fenn ezen a számára a Gondviselés által kijelölt, a Kárpátoktól az Aldunáig terjedő területen, ha elhagyja a pogány, nomád életet, felveszi a keresztyénséget és beleszokik, később belenő a nyugati művelődésbe. Igaza van Ravasz László püspök úrnak, aki f. évi augusztus 22-én tartott ünnepi igehirdetésében kifejtette: „Ekkora müvet nem lehet másképpen végrehajtani, csak azzal a vallásos meggyőződéssel, hogy mindez Isten akarata“ és ez a nagy király „Isten kezében eszköznek érzi magát“. A nemzet hálája mellett mi egyénenként is kegyeletes hódolattal gondolunk erre a hittérítésre, ha átérezzük, hogy számomra, de bizonyára minden hívő egyháztag részére is kibeszélhetetlen áldás, ha borús napokon vagy álmatlan éjjelen gondolatban elzarándokolhatunk a Názáreti Jézus lábaihoz és megfáradtán vigasztalást és enyhülést remélhetünk tőle. Végeredményben mindezt annak a hittérítői apostoli munkának köszönhetjük, amelyre az ünnepi évben visszaemlékezünk. Ebből a munkából több áldás fakadt. A legnagyobb áldás az, hogy első nagy királyunk felismerte küldetését és elvezette nemzetét a mi Urunknak, a Jézus Krisztusnak golgotái keresztjéhez. — Áldás, hogy a hittérítés mellett megóvta a nemzeti függetlenséget, nem lett se Bizáncnak, sem a német császárnak hűbéresévé. Áldás, hogy nem kívánt hódító lenni, de megszilárdította birodalmának határait a Királyhágón till is és a keresztyén vallás magasztos elveire helyezkedve, a középkori Európában elfogadott koreszmék figyelembevételével olyan államszervezetet alapított, amelyen nemzete évszázadokon keresztül előrehaladhatott a művelődés útján. Természetes, hogy mi magyar reformátusok, ahogy a Főtiszteletü püspök úr nagyszabású jelentésében (2. és 3. lap) ékesszólóan kifejtette, „mint a magyar nemzeti élet tényezői, a magyar nemzeti test tagjai, a hitvallásaink által megszabott korlátok között a nemzeti
