Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-09-05 / 36. szám
158. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. csakugyan közelget a vég, a bizonyos és szörnyű pusztulás ezen a magyar földön. Ha már az arany gyertyatartó is megoldódik a próbáltatások választó vízében: ragyoghat-e abban a világ világossága, amaz 'örökkévaló evangélium? Erősödjetek meg azért a Krisztus Jézusban való kegyelemben (II. Tim. 2:1), és azt az erőt vigyétek el haza, osszátok szét mindenek között, mert minden magyarnak szüksége, igen nagy szüksége van most erre az erőre. És higyjétek el, minél többfelé osztjátok szét, minél több magyar testvérnek adjátok ezt a rátok bízott kincset, Istennek a Jézus Krisztusban való kegyelmét: csodálatosképpen annál több jut egynelcegynek ... Annak pedig, aki minket szeretett ás megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által: annak dicsőség és hatalom mindörökkön örökké! (Jelenések 1:5, 6.) Ámen. Medgyasszay Vince. Dr. Balogh Jenő főgondnok megnyitóbeszédé az Országos Református Presbiteri Szövetségnek 1937. augusztus 29-én tartott VII. kongresszusán. Főtiszteletü püspök Urak! Kedves presbiter társaim ! Forrongó, nyugtalan időben, amikor két világrészben megint háború dúl és sok államban újabb viharfelhők mutatkoznak, az Árpádházi királyok székesfővárosában jöttünk össze. Történelmi levegő vesz itt körül bennünket. Átérezzük: mit jelent az, hogy a magyar nemzet e szép város falai közt országépítő nagy királyunk korától kezdve öt évszázadon keresztül 39 magyar királyt koronázott meg; tudjuk, hogy ez ősi város székesegyházának sírboltjában Árpádházi nagy királyaink tetemei mellé helyezték el Róbert Károly, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás koporsóját is. Ezen a történelmi talajon fokozottan átérezzük azokat a kötelességeket, amelyek nemzetünk szolgálatában mindnyájunkra hárulnak és tudatában vagyunk történelmi sokszoros felelősségünknek is. Ha visszaemlékezünk a dicső múltra, amelyben „nagy volt a magyar hatalma, birtoka“, nem szabad felednünk azt sem, hogy belviszály és visszavonás hányszor vitte a romlás szélére nemzetünket és tudatában a közelmúlt szomorú évtizedeinek is, mennyire szükséges ellenséges népek százmilliói közt keresni, szolgálni és közéleti munkával is előbbrevinni a nemzeti egységei. E város falai közt nemzeti nagyjaink sorában különösen hálával kell gondolni első nagy királyunkra. A hívő ember bizony csodálatos dolgot lát abban, hogy amikor évszázadok alatt nagy birodalmak összeomlottak vagy éppen nyom nélkül el is tűntek, az Ur Isten kegyelme négy nagy nemzeti katasztrófa után is megtartotta és az újabb felemelkedés útjára vezette ezt a maroknyi nemzetet. A magyarság sorsát intéző isteni Gondviselésnek bölcs rendelése itt jelölte ki fajunknak történelmi küldetését és ezer évnek egyik legfontosabb korszakában a felemelkedés útjára vezette eleinket, amikor eszközül választotta a hitvalló, országépítő, bölcs és erős királyt, akinek emlékét manapság minden igaz magyarnak hódolata veszi körül. Ö a kalandozások korának veszedelmes évtizedei után felismerte, hogy nemzetünk fennmaradásának és a jövő felemelkedésnek előfeltétele, hogy a pogány magyar is megismerje és kövesse a mi Urunk Jézus Krisztusnak fenséges tanításait és csatlakozva a keresztyénséghez, nyugat népei sorába álljon. Tudjuk, hogy ez nem ment könnyen végbe, mert amint kitűnő konventi lelkészi elnöktársam, Ravasz László püspök úr (Homiletika c. munkájában 1915. 178—179. 1.) nagy írásinüvészetével kifejtette: „csak sejteni lehet, mily sok benső forrongás, szakadatlan lázadozás és csendes, de élet-halálra menő küzdelem volt az ára annak, hogy a keletről jött nomád magyar beletört és belenőtt a nyugati keresztyénség művelődésébe“. Hódolattal gondolunk államalkotó nagy királyunkra, aki ezt az óriási változást végbevitte, lerakta a magyar nemzeti államnak szilárd alapjait, megszervezte birodalmának igazgatását és megvédte alkotását a pártütők ellen is. Átérezve a felelősséget, de meggyőződésből is keressük és akarjuk a felekezeti békét, mint magyar emberek és mint hithü magyar reformátusok. Tudjuk, hogy mindnyájunknak vállvetett erővel munkálkodni kell nemzetünknek fokozatos, de szakadatlan haladásán. Tiszteljük ezer év alatt fejlődött ősi alkotmányunkat és a külföldről átvehető kísérletek helyett ragaszkodni kívánunk nemzeti hagyományainkhoz, de tudjuk, hogy „az idő gyorsan hajt“ és a magyar nemzetnek is lépést kell tartania az emberiség haladásával. Követve a mi Urunk Jézusnak Krisztusnak szociális parancsait is — végezni kívánjuk azokat a kötelességeket, amelyek a társadalompolitikai munka széles mezején várnak reánk. Örömmel látjuk, hogy a törvényhozás és a kormány a széles néprétegeknek, elsősorban a falusi és tanyai lakosságnak egészségügyi, lakásügyi, élelmezési és művelődési viszonyai javítására sok jó és helyes újítást kezdeményez. Ma ezekből első sorban a népegészségügyi és népjóléti munkát említem, amelyben presbiter társaimnak is megfelelő módon részt kell venni. A forrongás korszakában, amelyet átélünk, többen az izgatás, a lázítás, még a forradalom nyílt előkészítése révén is hangoztatnak népboldogító reformterveket, amelyekből sok olyan van, ami egyáltalában meg nem valósítható, vagy ami teljes ellentétben van alkotmányos és keresztyén gondolkodásmódunkkal. Nem ezekről beszélek. A magyar presbiternek is hivatása az, hogy szenvedély és gyűlölet keltése nélkül higgadtan, tárgyilagosan és szakszerűen vizsgálja meg a létező bajokat és visszásságokat és ki-ki a számára rendelt munkakörben, az egyik szerényen, a másik szélesebb talajon segédkezzék arra, hogy az eddiginél jobb, mert emberiesebb és keresztyénibb társadalmi és gazdasági rend, fokozatos fejlődéssel kialakuljon. Egybevetve a székesfehérvári első koronázást követő évszázadok fejlődésével és a kiegyezés korát követő évtizedekkel, ma szomorú és gonosz időket élünk át. De amint a szántó-vető, mikor nyár utolján látja a tarlót vagy az új szántást, kell hogy a jövő év aratására és új reményekre gondoljon, úgy bennünket is élő erős hit és az újabb felemelkedés reménysége hat át. Buzgón fohászkodom, zsendüljön dúsan kalászba a magyarságnak új vetése és zendüljön meg mielőbb hazánk feltámadásának magasztos éneke! A pápai református egyházmegye közgyűlése. A pápai református egyházmegye folyó évi rendes közgyűlését július hó 30-án tartotta Pápán, a főiskola dísztermében Jakab Áron esperes és dr. Jókay-Ihász Miklós egyházmegyei gondnok elnöklésével. A gyűlést megelőző istenitiszteleten a szolgálatot Ólé Sándor pápai lelkipásztor végezte.
