Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-04-26 / 17. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 17. szám. Pápa, 1936 április 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _______________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _____________________ '—“—— —- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -------------————-------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A keresztyén összefogás munkájáról. Az Ökumenikus Tanács titkára dr. Keller Adolf nagy munkát fejt ki az 1937. évi oxfordi világkon-f ferenda előkészítésére. E tevékenység egyik mozzanataként Hollandiában is tartott egy előadást, mely Heutige Fragen der Ökumenischen Bewegung címen külön füzetben is megjelent (Utrecht, 1936. 20 lap). A konferencia előmunkálatairól, célkitűzéseiről lapunk egyik megelőző számában már megemlékeztünk; Keller professzor űjabb előadása szintén megérdemli figyelmünket. Valójában nem is »ökumenikus mozgalom«-ról kell beszélnünk, — mondja Keller professzor, — hanem »ökumenikus mozgalmakéról. Első volt köztük az Egyházak Baráti Munkájának Szövetsége, mely 1914 júliusában a háború előestéjén alakult abból a meglátásból kifolyólag, hogy a világtól és hatalmasságaitól a béke nem várható. A háborúra már régen készülődő világunkban szükség volt a béke hirdetésére, hiszem csak a békességre igyekezők lehetnek boldogok. A második összefogási mozgalom az, amelyet »ökumenikus mozgalom« néven emlegetünk, amely az előkészület évei után 1925-ben a Stockholmban tartott konferenciával öltött határozottabb formát, s azóta a Genf ben székelő Ökumenikus Tanács révén állandóan munkában van. A harmadik a Hit és Egyházszervezet mozgalma, a lausannei világgyűlésen testet öltött irány, amely abból a gondolatból eredt, hogy az egyház mai széttagoltsága a keresztyénség egyetemes hitvallása egyik tételének — hiszek egy'közönséges keresztyén anyaszentegyházat — a megdöbbentő megcsúfolása, melynek megszüntetése érdekében meg kell látnunk, miben egyezünk és miben nem egyezünk meg. Az ökumenikus mozgalom alapkérdése ez: hogyan teljesíthetjük Isten akaratát a világban? E kérdésre adható feleletek különbözősége folytán a mozgalom megindulása óta ne n egy változáson ment át, ami nem a halál jele, — mint a túlsó oldalon mondják — hanem éppen az életé. Az angol-amerikai protestantizmus a megindulásnál mindjárt a gyakorlati egyházi-szociális munka megkezdését sürgette, viszont az európai felfogás azt követelte, hogy az egyház szociális munkájához meg kell keresni a theologiai alapot. Az előbbi felfogás az ember értékének túlbecsüléséből s az etikai istenfogalomból ered, melynek optimizmusa azt hiszi, hogy csak szociális keresztyénségre van szükség és istenországa a földre száll. Az utóbbi viszont hangsúlyozta az ember végtelen gyarlóságát és Isten végtelen fenségét. A két irány összemérte az erejét már Stockholmban, s a két felfogás mérkőzése, küzdelme tölti ki a konferencia utáni munka első fázisát, amely végül is az európai felfogás győzelmével végződik. Már Stockholmban felmerült a keresztyén egyházak egyesülésének gondolata, amivel szemben a hitvallás hívei éles frontot alkottak. A mozgalom második' fázisában ez az ellentét adott elevenséget a mozga-> lomnak, az egyházak problémává váltak egymásra nézve: meg kellett egymást ismerni, ami legelőször is azt a meglátást hozta., hogy nem ismerik egymást', s másodszor azt, hogy a megismerés nehéz, mert efgymás hitvilágába nehezen tudjuk beleélni magunkat, s az amott levő meggyőződéseket és fogalmakat a magunk terminológiája szerint értjük, holott valójában nem arról van szó. Ez az ismerkedés, ami a a »ökumenikus egyháztan« szükségességét is felvetette, még folyik, közben azonban a mozgalomban egy harmadik fázis is felmerült: 1. az európai forradalmain ideológiája, 2. a reformátori fheologia megerősödése; és 3. az egyházi felelősség új érzése alapján. Ami az elsőt illeti: a holsevizmus átvette az orthodox egyháztól a világ megváltásának gondolatát, Hegeltől azt tanulta, hogy a megváltó gondolat rajtunk keresztül valósul, Marxtól pedig azt, hogy a valósítás anyagias, proletár típusú és diktatórikus. A boísevizmus a »szociális igazságosság« nevében mindent legázol, ami útjában áll, vagy amit útjában levőnek gondol; így az orthodox egyházat is; s világforradalmi tervei sikerültével az egész keresztyénség'et: s a vallást; általában kiirtaná az államhatalom erejével. Olaszországban az állam és az Egyház paktumot kötött, de az állam hatalma oly nagy, hogy nem tudni, mikor válik veszélyessé nagy túlsúlya. A német nemzeti szocialista forradalom mindenható »totális« állama ugyan a keresztyénség barátjának mondja magát, de barátsága, veszélyes, mert a keresztyénséget a maga módján értelmezi, s akik a laikus értelmezéssel szembe mernek szállni, azokkal keze súlyát ugyanám érezteti. Az állami abszolutizmus a »totális« címke alatt terjedőben van, s a keresztyénség számára egyetemes, ökumenikus kérdés gyanánt lép elő az állam, a nép, s hozzájuk viszonyulásban az Egyház kérdése. Az egész keresztyénségnek rá kell eszmélnie: »mi az Egyház tulajdonképen? mi a feladata és üzenete a világhoz?, mit jelent az állam számára?, hol van az állam és Egyház közti határ?, hogyan érti az Egyház az embert és a társadalmat?, s miképen lehet cselekedni Isten ákaratát ebben a közösségben?« íme néhány mai ökumenikus kérdés! A második .tényezőt illetőleg ma már — mint fennebb is utaltunk rá — eldöntött kérdés, hogy a keresztyén gyakorlati munka nem gondolható el komoly, theologiai alapvetés nélkül. Az 1937. évi oxfordi konferencia témája »nép, állam és Egyház«, de a téma valódi megtárgyalása nem ezen a párnapos konferencián megy végbe, hanem folyik már most is az ökumenikus szemináriumban Genfben, továbbá »számtalan
