Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-03-01 / 9. szám

Negyvenhetedik évfolyam.

9. szám.

Pápa, 1936 március 1.

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS

_________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________

KÖZLÖNYE------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-------------------------------“-------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

A presbiter az egyházfegyelera kérdése előtt.

Irta és az ácsi presbiteri konferencián előadta:

• Dr. Varjú József győri presbiter.

A fegyelemnek másokon gyakorlása szempontjából ismét két csoportra osztom a presbiter hivatását; éspedig az egyházi fegyelem gyakorlása a család körében, továbbá az egyháztagokkal szemben.

Az első kérdést csak egész röviden kivánom érinteni, mert az nézetem szerint, különösen a módszer tekintetében mélyen belevág a mai programúinak egy másik pontjába éspedig a családvédelemről szóló előadás keretébe. E helyütt csak azt említem meg, hogy a presbiternek első és főkötelessége, mint családfőnek is, hogy a hitet és a vallásos érzést tartsa ébren a családjában. Ne csak arra legyen gondja, hogy felesége és gyermekei mit egyenek és mivel ruházkodjanak, hanem lássa el őket az örökélet útijára szóló utravalóval is, legyen gondja lelkűk táplálására és intse őket sokszor, de mindig szeretettel és csakis szeretettel, nem feledvén el a neked szóló utasítást: »ti férfiak szeressétek a ti feleségeteket és ne legyetek irántuk keserű kedvűek; ti atyák ne boszantsátok a ti gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek!« (Kol. 3:19, 21). Ez nem zárja ki, hogy szükség esetében a gyermek fenyítése szigorú legyen, mert a szigort is lehet szeretettel gyakorolni. »Ne vond meg a gyermektől a fenyítéket! Ha megvered őt vesszővel, nem hal meg. Te vesszővel vered meg őt, de a lelkét a pokolból ragadod ki!« (Péld. 23:13.) »Fenydtsd meg a „te fiadat, mert még van remény felőle, de annyira, hogy őt megöljed, ne vigyen haragod!« (Péld. 19:18.) De Salamon bölcs szavát felülmúlja és legyőzi az Úr szava Pál apostol ajkán: »nem a haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk az Úr Jézus Krisztus által!« (1. Tessz. 5:9.)

íme itt a szigor, a fegyelmezés célja és határa. Nem kell azonban, hogy a gyermek is tudja ezt, filozofálván és elszólván előtte magadat és ne gátoljon a fegyelem gyakorlásában a helytelenül értelmezett szülői szeretet sem. Az apai figyelmezésről igen helyesen ir a nagy költő-pap, amikor azt mondja, hogy

Van idő, hogy apai tisztemben Szigorúbban kell néha büntetnem.

Keserves nap az ilyen nap nékem,

Visszahull rám minden büntetésem.

Mert azalatt bús mogorva módon,

Zord haragba illik burkolóznom!

Meg is teszem olykor a hasznáért,

Az örök szent pedagógiáért.

Hanem este alig várom aztán,

Mig az álom úr lesz a mihasznán,

Hogy akkor az alvó kis betyáron Lecsókoljam a nappali károm.

(Szabolcska: Pedagógia.)

Nem a pedagógia kigúnyolása ez kedves presbitertársaim, nem is a gyermek előtt való képmutatás, Iranern a helyesen fegyelmező apa érzésének gyönyörű képe.

Szigorúan meg kell kivánni családunk tagjaitól, hogy járjanak szorgalmasan a templomba, éljenek, amikor csak adódik rá alkalom az Úr vacsorájával, arra lelkiismeretesen elkészüljenek és vegyenek részt az egyházi munkákban is. Óvd őket a bűntől és ha vétkeztek, intsd, dorgáld meg őket.

Ugyanez áll az alkalmazottainkról is, éspedig még akkor is, ha nem a hitünk cselédjei. Gondoljatok csak vissza kedves presbiter társaim, hogy gyermekikorotokban gondja volt a gazdának arra, hogy a cselédjei is elmenjenek a templomba. Elődeink sem mentek tönkre emiatt! A vallásos cseléd jobb, hűbb és megbízhatóbb a hitetlennél!

* * * *

Ha most áttérünk az egyházfegyelemnek másik részére, itt bizonyos tekintetben akadémikus keretekben fog eszmecserénk mozogni. Azért mondom ezt, mert a mi életünkben, sőt az előttünk élő nemzedékek életében is, sajnos, feledésbe ment az egyházfegyelem. Sajnos pedig azért, mert az egyházi élet hanyatlásának, a vallásosság elszíntelenedésének és annak okát, hogy a lceresztyénségünk csak látszólagos és hazug, mint a fonnyadt női arcra festékkel festett piros szin, — igen nagy részt abban látom, hogy az egyházfegyelem megszűnt. Nem a mai református emberről alakult ki a reformátusság puritán jellemét kidomborító köztudat, hanem azokról, akik lélekben naggyá tették, anyagilag pedig megfundálták magyarországi egyházunkat. Ezek a hitben nagy református magyarok pedig akkor éltek, amikorról még bizonyítékaink vannak, hogy az egyházfegyelem fennállott. Itt utalok az országos református kiállítás okirati és egyéb bizonyságaira.

Ezért nagyon helyes, hogy az új egyházi törvényikönyvünkbe felvették, hogy »az idők folyamán jórészt feledésbe ment, de az egyház áldásos működése érdekében újból erőteljesebb mértékben visszaállítandó (VI. te. 46. § B) pont második bekezdés) az egyházfegyelem, — fegyelmi vétségnek declarálván az egyháztagoknak a hithűségbe, a vallásos érzületbe és a jó erkölcsiségbe, általában pedig a törvényszabta egyháztagsági kötelezettségekbe ütköző cselekményeit, vagy mulasztásait, valamint az egyházi hatóság irányában tanúsított ellenszegülést és tiszteletlenséget« (VI. te. 46. § B) pont).

Nincs arra most időnk, hogy az egyes fegyelmi vétségeket sorra vegyük, de kétségtelen, hogy az egyház fegyelmezési joga nemcsak a szigorúan vett egyházi vétségekre, hanem mindazokra a vétkes cselekedetekre kiterjed, amelyek református keresztyén hi-