Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-08-30 / 35. szám
1936. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 155. oldal. szám szerint végzett lelldtnunkánalc« ilyetén való díjazása a lelkészeket valóságos mester-emberekké degradálja. Nem tudom, hogy lelkésztársaimnak milyen tapasztalataik vannak ezen a téren, de azt hiszem, hogy velem együtt többen vannak, akik nem egyszer hallottak ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket a stólával kapcsolatban-: én ha egy hétig kapálok, akkor se keresek annyit, mint ez a pap egy óra alatt! Az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekből világosan kitűnik, hogy az egyház és a papok ellen izgatóknak a stóla nagyon kellemes csemege. Ezenkívül a vegyesházasságra lépni szándékozó, de reverzálist adni nem akaró református híveinkkel szemben a katholikusoknak is kedvenc vesszőparipája a stóla! Egyéb érv híján azzal kapacitálják és akarják rábírni a ref. félt a reveiizális-adásra, hogyha majd esketés, keresztelés vagy temetés fordul elő a családban, a katholikusoknál mennyivel kevesebb stólát kell fizetniük, mint a reformátusoknál. Fájdalom, de úgy van, hogy anyagias gondolkozású híveinknél ez az érvelés nem egyszer diadalt arat. Volt eset, amikor ingadozó hívemet, — miután már mindent kimerítettem, — csak úgy tudtam visszatartani és csak akkor tagadta meg véglegesen a reverzális-adást, amikor kijelentettem neki és biztosítottam őt; hogy tőle és a családjától soha semmiféle lelkiszolgálatomért stólát nem veszek! Rámutassak-e azután arra a jogi abszurditásra, hogy az új Istentiszteleti Rendtartás a 29. §-ban, — minden félreértés elkerülése végett hangsúlyozom és leszögezem, hogy nagyon helyesen, -— ‘imperative így rendelkezik: »temetési szertartás lelkész nélkül nem végezhető«. A 30. §-ban pedig ez áll: »a papnak mindenkit el kell temetni, akinek temetésére kérik«. Vagyis a stóla ugyan jár, de ha valaki nem fizeti, akkor nem jár. A lelkipásztor ugyanis a lelkiszolgálatot meg nem tagadhatja, a kötelességét teljesíteni kell minden körülmények között, akkor is, ha a joga nem érvényesül.. S így a stóla azok részéről, akik azt jóindulatból, vagy szeméremérzetből mégis megfizetik, — lényegileg nem más, mint alamizsna, vagy mondjuk így, hogy kegyes adomány a lelkész számára. Ez pedig a lelkésznek a tekintélyét egyáltalán nem öregbíti, sem az önérzetét nem emeli. Mennyire igaza van, milyen bölcs és éles meglátással hangsúlyozza a tiszántúli egyházkerület fent idézett határozata, hogy »a stóla-rendszer mind az evangéliomi protestantizmus szellemével, mind a társadalmi és gazdasági fejlődés mai állapotával kiáltó ellentétben áll!« De ellentétben áll kedves lelkésztársaim az Egyházi Törvényekkel es a felsőbb egyházi rendeletekkel is! Az E. T. VII. te. 32. §-a ugyanis így hangzik: »Egy egyházi tisztviselő sem szedheti fizetését közvetlenül az egyházközség tagjaitól«. Az E. T. végrehajtása tárgyában hozott egyházkerületi közgyűlési határozat pedig (lásd: Dunántlúi Prot. Lap 1935 nov. 3-án megjelent 44. sz.) »felhívja az egyházmegyéket, hogy legközelebbi közgyűlésükön rendeljék el az egyházi VII. te. 32. §-a második bekezdésben foglalt rendelkezésnek az egyházi tisztviselők által az 1937, évtől, fegyelmi eljárás terhe alatt való szigorú betartását. A párbér közvetlen szedése nem egyszer és nem egyhelyütt jár összeütközéssel az adózó és egyházi tisztviselő között, — mindig a gyülekezeti élet kárára«. Az E. T. tehát világosan eltiltja az egyházi tisztviselőt attól, hogy fizetését közvetlenül szedje be az egyházközség tagjaitól. Már .pedig mi egyéb a stóla, mint az egyházi tisztviselő díj levélszerű, törvényes fizetése?! Igaz, hogy egyházkerületünk határozata viszont csak a párbérről szól, de lényegileg a párbér épen úgy adó, mint a stóla és a stóla épen úgy egyik neme az adónak, mint a párbér. Mégpedig antiszociális és igazságtalan adónem! Mert hiszen egyrészt a sokgyermekes családokat, másrészt azokat sújtja, akikre nemcsak a lelki, de a temetéssel járó anyagi terhek is súlyosan nehezednek. Mi tehát a teendő? A stólának térítésnélküli eltörlésére gondolnunk sem lehet, hiszen ez a gesztus nemcsak díjlevélcsonkítás, hanem demoralizáló is fenne az egyháztagokra, mert egészen bizonyos, hogy maga után vonná a díjlevél többi tételei törlésének a követelését. Nincs más út és mód tehát a probléma megoldására, mint a stóla-jövedelemnek az egyház részéről való megváltása. Ne mondja senki kedves lelkésztársaim, hogy nem lehet. Csak akkor nem lehet, ha nem akarjuk! Csak hagyjunk fel a vaskalapos maradisággal és nézzünk szembe a haladó idők követelményeivel és igyekezzünk a problémáit megoldani, nehogy 'későn ‘legyen az ébredésünk és akkor kapkodjunk levegő után, mikor a haladó idő kerekei már átgázoltak rajtunk! Nem tudom elfogadni és magamévá tenni azt az egyetlen hangoztatott ellenvetést, hogy a stólamegváltási összeget nem bírják el az egyházak költségvetései. Ha elbírták a 9—10 P-ős búzaárt, akkor most, amikor a kormányzat atyai gondoskodása folytán a termények árai olyan nagy mérvben emelkedtek, — el kell hogy bírjak a stöTaínegváltás csekély tehertételét. Határozati javaslatom tehát a következő: Keresse meg lelkészértékezletünk az egyházmegyei közgyűlést, hogy legközelebbi közgyűlésünkön a stólamegváltás ügyében hozzon határozatot s mivel a mai rendszer úgy az evangéliomi protestantizmus szellemével, mint a társadalmi és gazdasági fejlődés mai állapotával, valamint az E. T. VII. te. 32. §-ával kiáltó ellentétben áll, — rendelje el, hogy az 1937. évtől kezdve minden egyház köteles a stólát egy összegben megváltani és költségvetésébe felvenni. S hogy sem az egyházat, sem az egyházközségi tisztviselőt a stóláris funkciók esetleges csökkenése, vagy emelkedése folytán károsodás ne érje, a stólamegváltási összeg minden 10 évben újra megállapítandó, még pedig mindig az előző 10 évi lelkiszolgálat után járó átlagos stóladíj összegének a figyelembe vételével.* A lensi romok között. Alig hagyjuk el Loos repedezett házfalait, már látjuk a bányaaknák tövében letelepedett munkások lakásait. Utunk az egykori német-francia csatatéren visz keresztül. Hiába volt a lőszerkeresők minden buzgalma, s a bányavállalatok minden igyekezete, még sok jel őrzi az egykori embermészárlás emlékét. Kráter alakú mélyedések, kiépített lövészárkok, egymásután előkerülő csontvázak némán beszélnek a húsz év előtti borzalmakról. A Lensba vezető utón megyünk. Fekete füst gomolyog a fejünk fölött, kihívóan tekintenek ránk a temetők, melyek minden oldalon egy-egy nemzet fiainak emlékét őrzik. * Kérjük a szíves hozzászólásokat. Szerkesztő.