Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-08-23 / 34. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1936 augusztus 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ___________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _______ KÖZLÖNYE FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPAj I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Az árva ekklézsia. (A pápai ref. egyházmegye 1936 április 28-i presbiteri konferenciájára írta Kiss Zoltán nyárádi lelkész.) Húsz árva ekklézsia közül csak négy: Borsosgyőr, Dáka, Klip, Nyárád tarthatta meg tanítóját, meg Nána 1774-ben történt haláláig. De 1773-ban a nyárádi tanító létét is — földje elvételével — megrendítették, Borsosgyőrről pedig, ha csak egy évvel is a türelmi rendelet előtt, de kiűzték. Bármily fájdalmasak voltak is, mégis hamar elmúltak egy hét köznapjai és jött — a még fájdalmasabb vasárnap. Nincs templom és nincs prédikátor, laki tanítsa és vigasztalja Isten igéjével a népet1. Olyan nép számára, amely Istenét tisztelte s vallását halálos hűséggel szerette. A mezőörsi (és ki tudja, hol nem?) Patak menyecskék és tüskés szemű bátyurák könnyes szemekkel elővették bibliájukat, ének- s imakönyveiket és házi istentiszteleteket tartottak. De — rém veri az ablakot! — rájuk törtek, megzavarták őket, szent könyveiket elszedték, megégették s akiknél találták, börtönbe vetették. S a házi istentisztelet; nem is volt nekik elég. »Ügy kívánkozott a lelkűk Te szent Igédhez, Mint a szomjuhozó szarvas a vízhez, A hideg kútfőhöz Felséges Atya Isten!« S ha távol volt is, és ha még sokkal távolabb volt is, ragyogott rájuk a csillag, mely valahol megmaradt még kálvinista torony csúcsán és hívta őket. És ők mentek... Még tápi káplán koromban hallottam, hogy a falu végén kocsijukról a lőcsöt leszedette, kerekeiket- kiszedette, a tápi plébános megzálogoltatta őket, kikre a rédei torony csillaga ragyogott. Hány ekklézsiában elfelejtették már, hogy mit is tettek a falu végén atyáikkal, mikor egy távoli kálvinista torony csillaga ragyogott a szivükbe, vagy tán csak egy szegényes harangláb csillaga. De azért ők mentek. Ha bujdokolva kellett, akkor is mentek. Csillag ragyogott rájuk és hívta őket. Micsoda fényes traktus volt ez! 18, sőt a banaival együtt 19 kálvinista ekklézsia felé menetelt vasárnaponként 30 ekklézsia, 30 templomnélküli város népe. A mezőörsiek, pázmándiak, périek Banára, tápiak, tápszentmiklósiak s bizonyára a láziak is Rédére, a gyimótiak, a pápaiak Tevelre, a nórápiak, dákaiak Kéttornyulakra, a kupiak, kovácsiak Tapolcafőre, nyárádiak, szalókiak Mihályházára, a szerecsenyiek Szemerére, ajkaiak, tósokiak, miskeiek, csékutiak Padragra, csesznekiek Szentkirályra, nánaiak Dudarra stb. Isten szabad temploma lerombolhatatlan, elvehetetlen templom, a mező, az utak tele volt velük, a szivük meg tele a sirók vigaasztalódásával, a megjalázottak boldogságával, — pedig ezek az igazi boldogok! — s ajkuk a szent, atyafiúi köszöntéssel: »Örül mi szivünk, mikor ezt halljuk, a templomba megyünk, hol Ür Istennek szent Igéjét halljuk«. Az a másik templom, akár a maguk régi, kedves kis, de már róm. katolikusnak átalakított, akár a földesurak által a jövevény róm. katolikusok számára épített fényes, új /templom volt, nem az Ür Isten szent Igéje hirdetésének temploma volt: nem kellett nekik. De ázva-fázva is az a — távoli. Négy ilyen ekklézsiának, mint mondottam, meghagyták a tanítóját. Borsosgyőrnek, Dákának, Kúpnak volt-e olyan imaháza, melyben tanítójuk naponta könyörgést olvashatott, nem tudom a történetükből világosan megérteni. De Nyárádnak volt. Hadd mondjam el, hogy milyen volt az. A többi háromnak ha volt, azoké is bizonyára ilyen volt. Mert, bár az elnyomatás idejében az uradalom tisztjei igen sok méltatlanságot elkövettek velünk, de maguk a földesurak nagy jót tettek velünk. Gróf Esterházy Ferenc megengedte, hogy lerombolt templomunk faanyaagából oratóriumot építhessünk. Gróf Esterházy Károly egri püspök pedig 1763-ban (az előbbi bizonyára kicsi volt!) megengedte, hogy ahhoz a házhoz, melyben további rendeléséig a kálvinista mester lakhatik, egy 6 öl hosszú és 3 öl széles könyörgő házat építhessünk, mely úgy legyen födve, mint a többi házak, s melyben a kálvinista Mester további rendeléséig a könyörgést megtehesse. (Reméli viszontag, hogy nyárádi jobbágyai minden illendő hűséggel és engedelmességgel fogják kegyességét meghálálni.) De mi azt a házat templomnak neveztük; minden évben hófehérre meszeltük, nádfödelét romlani nem hagytuk, imádkozó székét szószéknek neveztük s időnként drága szőnyegekkel ékesítettük. Ide jártunk falustul minden nap, a 400 lelkes ekklézsia, itt imádkoztuk tanítóinkkal Csuzi könyörgéseit, itt imádkoztunk a losonci iskola legátusaival s olykor-olykor könyörgést olvasó, állásnélküli iskolamesterekkel. Udvarán harangláb, tetején díszes gombbal. Harang hivott minden köznap kétszer könyörgésre! A régi templom harangja vólt-e, vagy új szerzés, — már nem tudjuk. Az a nagy új templom ott a dombon hiába csábított, mi mindennap ebben a kicsiben, vasárnap meg a mihályháziban szorongtunk. A mi kicsi könyörgő házunk, drága templomunk megőrizett minket a halálig való hűségben. Ez a rég szétszedett, igazi templomnak helyet engedett nyárádi kis könyörgő ház, amely dugott helyen is őrt állt a nyárádi árva ekklézsiában s aminonek hiányában többi árváink úgy összetörettek, népességükben úgy megfogyatkoztak, szemre hiv most bennünket, lelkészi és világi presbiter testvéreim, s azt mondja: nem baj az, hogy ma vannak olyan egyházi munkák, amiket az árva ekklézsiák világa nem ismert, de baj, halálos baj az, hogy a magyar reformátusság
