Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1936-01-19 / 3. szám

12. oldal. DUNÁNTÚLI protestáns lap. 1936. is, lelkesüljön az eddig közönyös is és kézbe vegye Isten Igéjét saját lelkének épülésére, családjának, egyhá­zának és magyar hazánknak javára. Sohasem feledjük el, amint szemérmesen ugyan, de határozottan és nyíltan magas állású világiak be­számoltak a Bibliával kapcsolatos nehézségeikről, aka­dályaikról, de beszámoltak örömeikről, győzelmeikről is. Az egész konferencia élő tanítás volt, hogy Isten Igéje hogy vonzza a mai müveit embert, hogy valóban nincs más menedék a bűnök és nyomorúságok, a meg­­nemtért élet békétlensége elől, mint a Krisztus Ke­resztje. Felemelő érzés volt, hogy a konferencia résztvevői úgyszólva az egész történeti Magyarországot képvisel­ték. Itt voltak nemcsak Budapest, a dunamelléki és a dunántúli egyházkerület képviselői, de megjelentek deb­receni és felvidéki atyafiak is. Dunántúlnak csaknem minden vidéke küldött érdeklődőket. A mozgalom egye­temes voltának bizonysága, hogy a „vének“ mellett el­jöttek az „ifjak“ és mindenik adott a konferenciának a saját értékeiből. Meghallgattuk az idősebb, tapasztaltabb tagok vallomásszerű felszólalásait. Örültünk, hogy van­nak magas állásban levő világiak és lelkipásztorok, akik rendszeresen tartanak családi áhítatokat és megértő sze­retettel próbáltunk belelátni a fiatalok tépelődéseibe, hogy miként kellene még többet tenni Isten országának gyakorlati megvalósulásáért. A konferenciát jellemezte a feltétlen bizalom és őszinteség. Egyetlen beszédre sem emlékszem, amely azt a benyomást keltette volna bennem, hogy ez az em­ber csak azért beszél, hogy beszéljen. Itt mindenkinek volt mondanivalója és pedig fontos megbízatásból eredő, személyhez szóló. Ezért, hogy mindnyájan találva érez­tük magunkat. Hol felujongott a lelkünk, mert igazat adtunk bensőnk mélyén a beszélőnek, hol meg elszé­­gyeltük magunkat, hogy mi még oly keveset tettünk. Bűntudatunk erősbödött, de hitünk is növekedett és új látásokat látva, elhatározásokat téve mondtunk búcsút egymásnak. Úgy összetörtünk e pár nap alatt, mintha mindig együtt lettünk volna. Bebizonyosodott, hogy Isten Igéje és az imádság a legigazabb közösségképző erő. A Kollégiumnak és a Nőnevelőnek külön öröm volt, hogy növendékei közül többen eljöttek. Mily bol­­bogság az anyának látni gyermekei boldogulását, hogy megállják helyüket a világban, sőt, hogy némelyek az első helyeken vezérkednek. Hálát adtunk Istennek szi­vünkben, hogy nem hiábavaló a nevelők munkája. Istennel és Istenért dolgozni biztos eredmény és szem­mel látható siker. A konferencia csúcspontja volt a vasárnapi matiné, amelyen helyiek és vidékiek összefogásából, a hit, tu­dás és művészet páratlan egybeolvadásából, úgy érez­tük, hogy a legmagasabbat kaptuk. Fentjártunk a hegy­ormokon, ahonét tisztán láthattuk a hit, haza és az egyén csodálatos összhangját az isteni kijelentés fényében. Köszönjük mindazt, amit kaptunk a rendezőknek, az előadóknak, a matiné szereplőinek, de legfőképen hálásak vagyunk Istennek, Aki kegyelmének gazdagsá­gából részeltette a konferenciát. Egyedül Övé legyen a dicsőség! — A mezőföldi egyházmegyében a lelkészi al­jegyzői tisztségre pótválasztás lesz Fülöp László (aki 32 szavazatot kapott) és Bakó Béla (aki 24 szavazatot ka­pott) között. Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján. A kijelentés. De hát honnan tudjuk mindezt? A kijelentésből. Honnan ered a kijelentés? Hogyan megy végbe? Ho­gyan veszünk róla tudomást? Próbáljunk e kérdé­sekre feleletet adni, fölhasználván szemléltetésül a következő képet. A harcmezön (tehát nem a mesék birodalmában, nem is a színpadon) megtörtént(két­­ségbevonhatatlanul, a tényleges történés teljes ko­molyságával), hogy az ellenség (tehát nem maga az ember, hanem a merőben más lényegű ellenfél) a maga fölényével (ő az erősebb) ragadja meg a kezde­ményezést (az események folyását tehát nem' mi irá­nyítjuk, hanem ő) és támadásba ment át (bennünket meg se kérdeztek!). Az előöröktöl (tehát nem a költők és gondolkodók csoportjától, nem is a ráérők és a saját dolgaikkal foglalatoskodók csapatától, hanem a harcosoktól, akiknek szembe kell nézniök az ellen­séggel) jön a jelentés (nem a harcosok hogylétéről, nem is az ellenség magatartásáról, hanem arról a tény­ről, hogy: megtámadott bennünket) a közvetlenül a front mögött készenlétben álló megerősítéshez (te­hát újból csak nem az újságírókhoz és hirlaptudó­­sítókhoz, hanem megint egy olyan csoporthoz, mely készen van arra, hogy azonnal fölvegye a harcot az el­lenséggel). Ez az első sorban álló, az ellenségtől már megtámadott csoport: a próféták és apostolok. Az általuk a front mögött várakozó megerősítéshez kül­dött jelentés: a Szentírás. E jelentésnek a megérke­zése magától értetődően azt jelzi, hogy késedelem nélkül fegyvert kell ragadni és előre vonulni (mégpe­dig annál gyorsabban, minél merészebb a támadás, minél nagyobb a veszély). Az erősítés, melyhez a je­lentés érkezik: az egyház, mely a Szentírást hallja. Nekünk tehát az a feladatunk, hogy odasiessünk, ahol a próféták és apostolok vannak. Ők pedig a közelgő Isten előtt állnak színről-színre. Magukhoz hívnak bennünket, de nem maguk miatt, hanem azért, hogy mi is odaálljunk az érkező és hozzánk szóló Isten elé. így értették a kijelentést a próféták és apostolok, így értették a kijelentésről bizonyságot tevő eszközt, a Bibliát az apostoli atyák és reformátorok. így kell ezt érteni nekünk is, ha helyesen akarjuk érteni. A kijelentés megismerése mindig és minden kö­rülmények között egy feltétlen bizonyossággal kezdő­dik, t. i. azzal, hogy: Isten szólott. S mivel ez volta­képpen perf. praesens, azért annyit jelent, hogy: Isten szól. Ha pedig Ő_ szól, akkor az ember részéről hiábavaló minden aggályoskodás, kételkedés és hi­tetlenség, mindez mit sem változtathat az ő jelenlé­tének bizonyosságán. Az ő eme jelenléte pedig nem egyéb, mint maga a kijelentés. A kijelentés ismerete elhomályosulhat, bizonyos időre meg is szűnhet, föl lehet cserélni hamis isme­rettel, hamis kijelentéssel. De mindez érintetlenül hagyja azt az igazságot, hogy a kijelentés az egy­­szeriség jellegét viseli magán. Mint ahogyan az em­bernek csak egy atyja lehet, mint ahogyan egyszer születtünk és egyszer fogunk meghalni, mint aho­gyan csak egy Isten van, úgy kijelentés is csak egy van, mely a Jézus Krisztusban adatott meg nékünk. Aki kijelentésről beszél, azt érti rajta, hogy ez a

Next

/
Oldalképek
Tartalom