Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-01-12 / 2. szám
8. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. amaz Ige által, az ő képének és hasonlatosságának dicsősége szerint szabadságra, s mikor a szabadsága-' val visszaélt ember bűne, mint özön' seperte végig a földet: ez a szeretet megjelent közöttünk) abban, kiről már Mózes írt (János V. 46.), ki elmondhatta; magáról, hogy Istentől származott és jött (János VIIL 42.), hogy aki őt látta, látta az Atyát (János (XIV. 9.), ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal, ki engedelmes volt mind halálig s ezzel, Isten ‘ örök végzése szerint, elvette a világ bűnét. Megváltott, megigazított, fiúságra emelt, hogy az ő nyomdokait követvén, az ő dicsőségének is részeseivé lehessünk. Mert azt akarja, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van: az Atyának kebelében. Ha az ő nyomdokait követjük!... Erre az útra akar rávezetni, az ezen való járásban akar bennünket erősíteni ez a konferencia is, melyre Isten kegyelméből összejöttünk. Kérjük Istennek Szent Lelkét, hogy ne csak akarjuk, hanem véghez is vihessük ezt a jót (Filippi II. 13.). Ámen. A Szanáló-bizottság megújított határozata a 75. életévüket betöltött lelkipásztorok nyugdíjazása ügyében. A Szanáló-bizottság megállapítja, hogy a 75, életévüket betöltött lelkipásztorok nyugdíjazását elrendelő határozatát egyfelől az országos zsinat 1255. számú határozatával megállapított jogkörében teljes joggal hozta meg, másfelől hogy ezen határozata meghozatalára egyetemes egyházunk elsőrangú érdekeinek megolfalmazása kényszerítette. Eme határozata meghozatalánál a szolgálatban levő lelkipásztorokkal szemben elment a méltányosság legmesszebbmenő határáig, éppen ezért szigorúan ragaszkodik annak minden rendelkezéséhez. Az egyházmegyék és egyházkerületek elnökségeit felhivja, hogy a határozatban említett korhatárt elért, de nyugdíjaztatásukat 1935 december hó 31-ig nem kért lelkipásztorok ellen a kényszernyugdíjazási eljárást az időszaki bíróságok igénybevételével a legsürgősebben bonyolítsák le, hogy a nyugdíjintézet végrehajtó-bizottsága nyugdíjaztatásukat 1936 május hó 1-ig megejthesse. Egyszersmind a szanáló-bizottság utasítja a lelkészt nyugdíjintézet végrehajtó-bizottságát, hogy a nyugdíjazási határozatainak eddig használt záradékát a jövőben a következőleg módosítsa: »Az ilymódon megállapított nyugdíjnak anyagi forrása a lelkészi nyugdíjintézet számára nem lévén intézményesen biztosítva, a végrehajtó-bizottság — amint azt az új egyházi törvények életbeléptetendő IX. törvénycikke 2, §-ának 2. bekezdése is kimondja — fenntartja magának azt a jogot, hogy szükség esetén ezt a nyugdíjat leszállíthassa«. Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján. B) A bűneset utáni ember nyomorúsága és szabadulása. i Elesettségünkbe, bűnösségünkbe egy csodálatos szózat csendül bele: »Én vagyok a jó (pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért«. Ebben a bibliai versben (Ján. 10:11.) drága biztatás rejlik az ember számára: van Valaki, aki vigyáz reánk, aki gondot visel rólunk, törődik velünk. Sőt, ha kell, életét űs odaadja értünk. De hát ki ez? Ki ez, aki azt meri állítani magáról, hogy ő hivőket és világfiakat, gondolkodókat és fölületeseket, kiváncsi érdeklődőket és semmivel sem törődő közömböseket egyaránt szeretetébe fogad? Aki mindnyájunk sorsát szivén hordja és azt akarja, hogy mi valamennyien az ő nyájába tartozzunk? Aki értünk jön és élete árán is magához’emel bennünket? Jézus Krisztus ez, aki az emberi történelem \viharain és katasztrófáin át is összegyűjti az övéit. De vájjon miért van arra szükség hogy Jézus Krisztus eljöjjön és feláldozza magát miérettünk? Egyszerűen azért, mert nekünk van egy félelmetes ellenségünk, aki teljesen meg akar semmisíteni bennünket : egyenesen a végveszélyt akarja elhozni reánk. Vessünk csak számot életünkkel. Gondoljunk szomorú és örömteljes óráinkra. Emlékezzünk a tavasz Ígéretes reménységeire és az ősz síró bánatára. Gondoljunk az emberi szellem csodálatos alkotásaira, egész népek és kultúrák bámulatos föllendülésére. S ha mindezeket alapos vizsgálat alá vesszük, akkor be kell láts nunk, hogy ezek mögött ott rejtőzik valami titokzatos sc-tétség, valami tátongó örvény: a végveszély, mely kultúrát, civilizációt, sőt magát az embervilágot is elnyeléssel fenyegeti. Félelmetes arca van e végveszélynek. Félelmetességét csak növeli az, hogy nem ismerjük. Nem tudjuk, mikor támad reánk. Vele szemben hiábavaló az ember minden tudása és ereje. Hasztalan bízunk hatalmában, melynek birtokában szinte korlátlan ura e földi világnak. Hiába tud alászállani a föld mélyeibe, fölrepülni a kék azúrba, hiába igázta le a természet úgyszólván minden erőit, hiába tudja lelkében átfogni az . égigérő örömétől a halálos szomorúságig az érzelmek valamennyi sTkáláját: mégis, ha közeledik az ellenség, ha a végveszély elnyeléssel fenyeget, akkor egyszerre megtorpan, visszariad, teljesen tehetetlenné válik. Itt, a végveszély előtt lesz nyilvánvalóvá, hogy<az emberi erő csődöt mond. Itt lesz nyilvánvalóvá, hogy csak Az menthet meg bennünket, aki sokkal nagyobb, mint a végveszély. Ez pedig nem más, mint a Jő Pásztor: Jézus Krisztus, aki Isten atyai szeretetének legnagyobb bizonysága. Amikor az ember engedetlenné lett Isten iránt, amikor az emberi élet a Tőle való elszakadásban teljesen bűnössé vált s az emberiség Isten nélküli vak rohanásában már-már alázuhant az örvénylő mélységbe, akkor jelent meg Istennek Fia emberi alakban, magára vette és elszenvedte helyettünk a végveszélyt, amiben mindnyájan elpusztulhattunk volna. Életét adta értünk, hogy ez által életünk legyen. így lett Ő a mi Jó Pásztorunkká; nem hátrált meg a veszély elől, hanem inkább ártalmatlanná tette azt ránk nézve. És mikor Ő ott szenvedett a keresztfán, ugyanakkor új élet lehetőségei nyíltak meg számunkra. Ez az új élet azonban nem a mi tulajdonunk, sőt a Kereszt fényében meg kell értenünk azt is, hogy mi magunk sem rendelkezünk önmagunkkal: Azé vagyunk, aki elszenvedte helyettünk a fenyegető végveszélyt, aki megváltott vérével. Krisztus a Jó Pásztor, mi meg az Ő juhai vagyunk. Nincsen hát emberi dicsekedés, nem vagyunk urai önmagunknak: csupán csak az alázat útja az, amelyen járhatunk. A közénk emelkedő válaszfalaknak le kell dőlniök, nem haladhajtunk el rideg közönynyel felebarátaink mellett, a gyűlöletnek meg kell szűnnie, a pogány »bellum omnium contra omnes« vérzivaitarának el kell csendesednie: valamennyiün-
