Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-05-26 / 21. szám
94. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. tőke életereje a vesszőkben bontakozik ki, a vessző a tőke életképességének tanuságtétele és miután az analógia szerinti vesszők itt élő valóságok, mi vagyunk: óvni kell magunkat a környezet minden olyan befolyásától, amely az egyházi közösség szellemével ellentétes irányba terelhetne s így életstílusunkból helytelenül következtethetnének a tőkének akár erőtelen, akár megromlott voltára. Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, erőtől duzzadó, életerős tőke s ha a vesszők elszáradnak, magukra vessenek ; nem őrizték féltékenyen, „félelemmel és rettegéssel“ a tőkével való közösségüket. Teremtsünk új viszonyt a Krisztus egyházával, jussunk ezzel a szokottnál sokkal elevenebb kapcsolatba, adjuk át magunkat nagy lemondással teljesebben a közösség szellemének és akkor boldogan olvadunk fel mint egyének az áldó közösségben, amelyből — úgy érezzük — semmi se bírna kitépni. A közösségnek ilyen krisztusi szellemében való erősödést a tagokban a maga hármas feladatával munkálja az egyház, t. i. az ige hirdetésével, a sakramentomok kiszolgáltatásával és az egyházfegyelem gyakorlásával. Hogy ez utóbbi feladat korunkban anynyira elhalványult, hogy teljesítéséhez nyúlni már nem is mer: ez egyik legszomorubb jele annak, hogy hova jutottunk, mennyire elkeresztyénietlenedett az egyház. Ezzel szemben hangoztatnunk kell, hogy amely közösség nem követeli meg tagjaitól a közösség lényegéhez való hűséget, az megtagadja, vagy legalábbis elhomályosodni engedi a maga szellemét. A hazaárulót proscribálják, a Coriolanusokat száműzik s ezzel védekeznek a ragály fertőzése ellen ; annyival kevésbbé tudja eltűrni magában az élősdieket és a pusztító kórt az egyház, a Krisztus teste. A se hideg, se hév keresztyénséget megtagadja az Úr is. A tagok fegyelmezése tehát mint bizonyságtevés kifelé és javítás és nevelés befelé olyan joga az egyháznak, amellyel élnie kell s egyszersmind olyan kötelessége, amelynek lazán kezelése, vagy éppen elhanyagolása menthetetlen könnyelműség és az egyház indokolt tekintélyének eljátszása. Ha nincs számonkérés, akkor függés sincs és meglazul a szellemi közösség köteléke. Az Úr világosan parancsolja is a fegyelmezést (Mát. 18 i5-i8) és isteni pecséttel látja el a fegyelmező ítéletet. Egyik szimbolikus könyvünk a kulcshatalom kezelését látja abban, hogy „Krisztus parancsolatjából azok, kik a keresztyén névvel nem keresztyén tudományt vallanak s nem keresztyén módon élnek: minekutána néhány Ízben atyafiságosan intést kaptak és tévelygéseikkel s bűneikkel fel nem hagynak, a gyülekezetnek vagy ez által e célból megbízottaknak bejelentetnek. És ha ezek intésére sem hajtanak semmit, ezek kirekesztik őket a szent sakramentumoktól való eltiltással a keresztyén gyülekezetből, Isten pedig a Krisztus országából. De viszont ha valóságos megjobbulást Ígérnek és mutatnak fel, mint Krisztusnak és az egyháznak tagjai ismét visszafogadtatnak“ (Heid. Káté 85. k.) Ám nyomatékosan hangoztatjuk, hogy jogossá és gyümölcsözővé csak akkor válik a fegyelmezés kényes eszközének használása, ha az Úr nevében történik az és semmi más mint a Krisztus lelke lángol a fegyelmező szivében s ha a megtévedttel szemben érzett aggódó és megtartást célzó szeretet az irányadó. Szolgálattevés legyen az, szolgálat az Úr testében lakozó közszellemnek és ugyancsak szolgálat a megtévedt jobb érdeke iránt. Még a legvégső fegyelmező eszköztől, az egyházból való kirekesztéstől sem szabad visszariadni, ha azt valami veszedelmessé válható botrányos magaviselet indokolja, mert nagyobb veszedelem eltűrni benn a közösségben a fertőzőt, mintsemhogy félni kellene attól, hogy a statisztikában talán lejjebb száll eggyel a lélekszám s más egyházé gyarapodik ugyancsak az eggyel. Alig is hiszszük, hogy a kitaszítotton olyan nagyon kapkodnának a versenytársak. Az első keresztyének közszellemük épségét féltékenyen óvták, fegyelmezték és így őrzött jó hírük tömegeket vonzott be a szellemi közösségükbe. A XX. század egyházát is a fegyelem fogja megtisztítani és régi tekintélyébe visszaállítani. (Folyt, köv.) Lie. Rácz Kálmán. A csurgói ref. reálgimnázium. A csurgó ref. reálgimnázium nagyon keveset beszéltet magáról. Pedig már tisztán alapítási körülményei miatt is megérdemli, hogy kivált ma beszéljünk róla. Egy fenköltlelkű katolikus főúr, gróf Festetich György alapította, a magyar nemzeti közművelődésnek óhajtván vele szolgálni. Mai ember előtt szinte megfoghatatlan, hogy egy különben hitbuzgó katolikus főúr református gimnáziumot alapítson. Hol vagyunk mi azoktól az időktől gondolkodásban s hol vagyunk hazaszeretetben ? Az irodalomtörténetbe a Csokonay Vitéz Mihály révén került be, aki rövid ideig ott tanárkodott. Mi pápaiak legfeljebb azok után az érettségiző diákok után ismertük az intézetet, akik évről-évre megjelentek itt, hogy megpróbálják elégtelen osztályzatukat kijavítani. A kép, melyet ezek után a tanulók után alkottunk magunkról róla, megvalljuk, nem volt nagyon kedvező. Az egyházkerületi közgyűlésen kevés szó esett a gimnáziumról, mert fenntartója, a belsősomogyi református egyházmegye legtöbbször elintézte ügyeit a maga körében. Ha talán merültek is föl vitás kérdések a kebelében, idegen ember nem igen tudott azokról. Hat esztendeje immár, hogy a Főtiszteletű Egyházkerület megtisztelő bizalmából középiskolai felügyelő vagyok s ebben a minőségemben évenként meglátogatom az intézetet. Hanyatló életem múló éveit megaranyozza a tudat, hogy közelebbről megismerhettem. Mikor először mentem oda, megvallom, bizonyos tartózkodással léptem át az intézet küszöbét, mert hangok hallatszottak, hogy az egész középiskolai felügyelői intézmény fölösleges, bár más egyházkerületekben már régen megvolt. A fogadtatás, melyben részem volt, örömmel töltötte el a lelkemet s hívévé tett ennek a kedves intézetnek. Azóta évről-évre boldog szemlélője vagyok a fejlődésnek és haladásnak, amit ott tapasztalok s minden látogatásom alkalmával örömmel állapítom meg, hogy az előrelátó, bölcs vezetésnek még a mai nehéz gazdasági viszonyok között is megvannak a maga áldásos eredményei. Nincs rá terem, hogy mindenre kiterjeszkedjem, ami az utóbbi évek alatt a csurgói ref. reálgimnáziumban történt, csak a legutóbbi nagyszünidő alkotásait sorolom föl. Úgy érzem, az is meggyőzi ez igénytelen sorok szíves olvasóját, hogy az intézet megérdemli a legszélesebb körök figyelmét s méltó a legfőbb egyházi vezetőség elismerésére is. Az internátust, mely a gimnázium régi épületében van elhelyezve, 25.000 pengő költséggel teljesen modernizálták, amivel a bentlakást kellemessé s ami a legfőbb, egészségessé tették. Ennek tulajdonítható, hogy a bentlakók száma eddig szokatlanul megnövekedett. Hogy mi mindent csináltak itt, nem akarom részletesen fölsorolni, mert attól tartok, hogy azt mondanák egyesek : fölösleges munkát végeztek, kényelemhez, fényűzéshez szoktatják a tanulókat. Pedig semmi ilyesmi
