Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-05-19 / 20. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 20. szám. Pápa, 1935 május 19. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE •-------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ----------------------------.............. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ Az egyház az evangéliom tükrében. ii. Ezek után most már tekintsük meg közelebbről az egyházat, mint. örökösét egy nf'indennél »drágább kincsnek«, az evangéliomnak. A Krisztusnak látható teste az Ige szerint az egyházi közösség s tagjai azok, akik Krisztusba beoltatván, vettek Szentleiket. Ügy a közösség, mint abban a tagok csak az élő Krisztusban beoltatva életképesek. Az egyház nem e világé, hanem a Krisztusé, aki »világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igazi hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetét gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi... annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok«, — valljuk a Heidelbergi Káté szavaival. Az élet forrása, az Ür gyűjti egybe és élteti a közösséget, amelyben minden tag élő, tehát munkás, azt a munkát végzi, amire a Főtől nyert kegyelmi ajándékot és kapott megbízatást. Holt, vagy közönyösségével magát élőhalott módjára viselő egyháztagság fogalmi ellenmondás. Neki, mint a katonának minden nap oda kell állania Parancsnoka elé, hogy alázatos lélekkel átvegye kezéből a napi parancsot, amelyet munkája közben szüntelenül figyeljen s annak irányítását kövesse. Mi most már ez a munka, ami erre a speciális hivatású közösségre vár? Nem csodavárás a mennyből. Az Egyházfő maga szól a tétlenül utána merengőkhöz: »Mit álltok, nézvén a mennybe!« Fel kellett ocsudniok meglepetésükből, visszamentek Jeruzsálembe, ahol aztán »mind egy szivveí-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és könyörgésben«, majd tíz nap múlva a Szentlélek által egyházzá formáltatván, foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyerek megtörésében és a könyörgésekben«. (Csel. 242.) Ez az a munkamező, ahovfa a Szentlélek állította az ősegyházat és ma is ennek a négyes programúinak a megvalósításával lesz igazán következetes a ma lényegéhez s egyúttal áldás a világra. E programm adja a munka módszerét. Nézzük: hogyan fest ez a munka ma? Első pontja »az apostolok tudományába« elmerülés. Mit tudtak az apostolok, mit nem tud a ma embere? Azt, hogy az ember csak mint a bűntől kegyelemből megváltott és a Szentlélek által újjászületett, tehát természeti állapotából kiemelve, tehet valamit a világválság enyhítésére. Mert be kell látnia, hogy romlottsága következtében éppúgy nincs benne semmi isteni, minthogy Istenben nincs semmi emberi; Isten a teremtő Ür, akivel szemben qualitativ megkülönböztetéssel az ember csupán teremtmény, engedelmességre kötelezett szolga. S ha minden életnek feladata Isten dicsőségének szolgálása, akkor mindenféle élethivatásban arra kínálkozó alkalmat meg FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE : DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK kell látnunk, hogy az isten dicsőségére végezzük azt, A kultúra sem lehet öncél. Minden alkotásunkkal együtt Isten kezében alázatos eszközök vagyunk; egyszerű cserépedény, amely abban dicsőül meg, ha az evangéliom drága nárdusolaját hordozhatja és annak illatát áraszthatja szét. Önmaga számára az ember semmi, de Isten kezében mindenre hatalmas eszközzé válik; ez a tudat arra kötelez, hogy mindig Isten akaratára figyeljünk és annak híven engedelmeskedjünk, másfelől pedig biztonságunkat erősíti, mert Istennek gondja van a maga eszközeire. Az iránta való engedelmesség biztos utat jelöl ki számunkra és függetlenít éppúgy a mi bűnös romlottságunkból előtörő, valamint a külvilágból ellenünk támadható akadályokkal szemben. Az istenszolgálat ezen mérlegén kell megmérni a magán- és közérde_ két is. »Aki elveszti az ő életét én érettem, megtartja azt.« Ez a krisztusi elv jelöli ki a határt, amelyen belül érvényesülhet az önérdek. Krisztus híve nem magára, hanem az Ö Urára tekint és nem kevesebbért, mint azért küzd, hogy Isten országának a képét hordja magán ez a világ. Ebben áll az evangéliom katholicitása: talentumainkért Annak számolunk, akitől kaptuk. Nem tarthatjuk meg azokat magunknak, kereskednünk kell velük, azaz isten 'dicsőségének javára kell felhasználnunk azokat. Az egyéni képességeknek ez a felfogása nem vezethet szubjektivizmusra, a cél biztos látása pedig megoltalmaz az általánosság ködébe vesző egyetemességtől. Az egyházba tömörülés arra is jó, hogy az Isten országa szolgálatának objektivitása mellett megálhasson, sőt erősödjék a szubjektivitás szabadsága; világosan látjuk az objektumot, amiért dolgozunk (ez az Isten országa), másfelől szabadon érvényesülhet egyéniségünk a számunkra kijelölt munkatéren. A látható egyház állandó érintkezésben van a láthatatlannal, amely eszmény is, valóság is; abból veszi életerejét és így annak törvényei szabják meg életirányát, másfelől pedig a biztos célkitűzés által egy testbe összefoglalhatása megóvja a szubjektivizmus túlzásaiból táplálkozó szétszakadástól, kegyeskedő csoportokká széteséstől. Prófétai szerepet tölt be, amennyiben Isten üzenetét elegyítés nélkül tolmácsolja a világnak s mindig a felülről, az igéből alásugárzó igazságot képviseli. Az alap, amelyen áll, a kijelentett Ige és mivel ez a kijelentés az egész világnak szól, maga a reá épülő egyház katholikus, egyetemes; minden egyéb katholicitás, akár egy helyről kormányoztatást, akár ugyanazon liturgikus vagy egyéb külsőségeket jelent, ellentétes az evangéliom szellemével, az apostolok tudományával, így e szó használata csupán az evangéliomi egyházat illeti meg. Az evangéliom katholicitásából következik az egyháznak az a feladata is, hogy minden életviszonyba vigye bele a magasabb, az égi származású gyógyító
