Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-05-12 / 19. szám

86. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1935.

a munka módszerét, ne csodálkozzék, ha nem tud megfelelő eredményt elérni.

Ez a siker-kimaradás kell, hogy eszméletre hozzon. Ha talán megérinti lelkünket a kicsinyhitűség bénító szele és küzdelmeink sikertelenségéért már-már az evangéliomot tennők felelőssé, mintha az túlmagas és nem e világ számára való volna: mielőtt letennénk a reményről, vegyik revízió alá eljárásunkat. Mert nem az evangéliomban van a gyöngeség oka, hanem azokban az intézményekben, amelyeket az evangéliomi szellem hívott ugyan életre, de öncélúvá lettek, ebből a világból kezdtek táplálkozni és végül elpárolgott belőlük éltető elemük, az evangéliom. Azt hittük, hogy az intézmény biztosítja az életre hatást és elfeledtük, hogy az intézmény nem pótolhatja a személyes munkát, az eszménnyel magát azonosító ember hősies küzdelmét. M.eg kell hát újra küzdő lelkekkel tölteni a kereteket s ha majd lesznek, akik megfújják a trombitát és'az nem tesz bizonytalan zengést, akkpr készülnek fel a harcra az intézmények is.

Ennek a harcnak szervezője, vezérkara, főhadiszállása, tartaléktábora az egyház, amelynek pillanatra sem szabad elhagyni a parancsnoki hidat s elbocsátani a kormánykereket, mert csak ő látja tisztán a tajtékzó hullámokon diadalmasan járkáló Urat és hallja a diadalének ujjongását. Neki nem szabad begubózni magát valami intézménybe, mert az élet túlnő rajta, ha nem fölötte áll az intézményeken. Nem lehet egy bizonyos közösséget alkotni a többi közösséggel egy sorban, hiszen »e világ fiai eszesebbek a világosság fiainál« és azok föléje kerekednek az életversenyben. Az egyház a maga hivatását csak mint egészen speciális, minden mástól lényegesen különböző közösség tudja teljesíteni és ezt az eredetbeli és munkakörbeli specialitását munkája közben is szüntelen öntudatosan és féltékenyen kell őriznie.

(Folyt, köv.) Lie. Rácz Kálmán.

Strauss Dávid Frigyes: „Jézus élete.“

Ha az elért sikerek és eredmények szempontjából nézzük Strauss életét, úgy vesszük észre, hogy ez nem nevezhető épen sikertelen és szerencsétlen életnek. Tudományos munkássága megtalálja elismerését egyetemi tanári kinevezésében, politikai elgondolásait pedig szülővárosa azzal honorálja, hogy Ludwigsburg képviselőjeként a würtembergi kamarába küldi őt, bár igaz ezzel szemben, hogy a mindent elsöprő közhangulat nyomása alatt a kormány a zürichi egyetemre való kinevezésével majdnem egyidejűleg nyugdíjazza, közéleti pályafutása pedig — következetlen magatartása miatt — szintén rövidesen véget ét.

De az egyén szempontjából ez az élet mégis tragikus. Amit mi sikernek és elismerésnek tartunk, arról Strauss lelkén átszürődve vesszük észre, hogy csalódás és csatavesztés. Mert ezek a 'látszatsikerek csak a zseninek szóló elismerések kénytelen-kelletlen megnyilatkozásai, a személynek és a teológusnak a része pedig csak az elítélés és a lesújtó kritika. S hogy minden betetőzést nyerjen, ezen az életen keresztülvonul egy szerencsétlen házasságnak az árnyéka úgy, hogy Strauss úgyszólván elvbarátok és a sok fájást felejtető hitvesi megértés nélkül korának talán legmagányosabb embere.

De amint Strauss alakját nézem, úgy tűnik fel, hogy valahogy épen ez a magány és magánakvaló szemlélődés az, amelyből lénye táplálkozik. Csodás szépségben áll előttünk az a lélek néhány költeményben, amely a magány végtelenségéből nyeri az ihletést: csendes vallomások, amelyek nem a tömegnek, hanem legjobb esetben is csak egy kis körnek szólnak (Verordnung, Der Hausgarten, Ostermontag). Csendes, derűs, mosolygó bölcsnek a vallomásai ezek, aki kicsiny szobája ablakából valami nagy szeretettel nézi az egész világot. És a léleknek ezekből az intim közléseiből válik nyilvánvalóvá, hogy mennyi krisztusi vonást rejt az a személy, akiben kora, sőt részben az utókor is az Antikrisztus megtestesülését látja.

Ma már sokkal tárgyilagosabb szemmel tudjuk Strausst megbírálni, mint kora, bár beállítása ma is meglehetősen egyoldalú és elfogult. De az a száz év, mely elválasztja tőlünk, mégis biztosít vele szemben bizonyos fokú objektivitást.

Ebben az esztendőben van száz éve annak, hogy Strauss »Leben Jesu«-jának első kiadása megjelent. Ez a majdnem másfélezer oldalt kitevő munka, amely hallatlan szorgalom, éles kritikai ész és tudás eredménye, döbbenetes hatást vált ki a maga korában. S ezen nem is csodálkozhatunk. Strauss műve a hit legérzékenyebb pontjait érinti s olyan értékeket devalvál, amelyeket mindenki megtámadhataílannak vélt.

Strauss egészen más úton közelíti meg tárgyát, mint elődei tették. Jézus élete Straussig való kutatóinak alapdogmája az, hogy mindaz, amit az evangéliumok Jézussal kapcsolatban feljegyeznek, megtámadhatatlanul fedi a tényeket: legalább is ami a kereszteléstől a feltámadásig tartó részeket illeti. Ebben a kérdésben tökéletesen egyetért a két tábor: a racionalizmus és a supranaturalizmus; az eltérés a kettő között csupán egyszerű methódusbeli különbségre vezethető vissza, hogy t. i. míg az első úgy igyekszik hidat verni az evangéliumi anyag és az élet közé, hogy természetessé teszi a csodát, addig az utóbbinak a »tertiuma« a supranaturáiis erő, melynek segélyével megfoghatóvá válik a megfoghatatlan. Az első igyekszik áttörni a határokat a természetes és a természetfeletti között, a második még élesebben meghúzza az elválasztó vonalat.

Strauss is egy »a priori« dogmából indul ki, ez azonban nem vallási, hanem filozófiai színezetű. Strauss filozófus és mint ilyen, teológiai rendszerének is sarkkövévé a hegeli filozófiának az eszme fejlődő valódiságáról való fogalmát teszi. Mit jelent e fogalomnak az alkalmazása Jézus élete kutatásánál? Azt, hogy az istenemberiség gondolata, amely legmagasabb eszméje az embernek, a történeti Jézus személyében a maga teljességében meg nem valósulhatott. Az a kép, amely a Megváltóról a vallásos lélekben él, nem a történeti Jézus-kép, hanem a történeti Jézusban tökéletlenül megvalósult eszmének ezen a személyen keresztül az emberiség életében értékké válása. Mert az eszme az által válik értékké, hogy az emberiséget olyan töblettel ajándékozza meg, amely eddig hiányzott belőle s amely serkentőleg hat az emberre olyan irányban, hogy igyekezzék azzá lenni, amit az eszmében lát. Épen ezért szerinte nem is fontos, hogy ki volt a történeti Jézus, a fontos az, hogy mi az a hatás, amelyet az emberi lélekben létrehozott és létrehoz.

Strauss- szerint az elválasztás a keresztyénség Krisztusa és a történelem Jézusa között adva van: a kettő nem lehet ugyanaz. Ebből az axiómából indul ki Strauss kritikai vizsgálata a forrásokat illetőleg. Mert ha a források mást mondanak, mint amit a fenti megállapítás tartalmaz, úgy maguknak a fórrá-