Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-11-17 / 46. szám
208. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. elnyeri az egy aranyból álló I. díjat. Azután is a fel- ; sőbb osztályokban többször jutalmazza a kör dicsérő elismerésekkel és szorgalmi díjjal, majd pedig a könyv- ; tárosi és utóbb a titkári tisztség reá ruházásával. A Képzőtársaságnak VII. o. korában bírálója, VIII. o. korában szépirodalmi könyvtárosa volt. Mint bíráló, elismeréssel fogadott székfoglaló értekezést tartott Kisfaludy Károlyról, különös tekintettel szépirodalmi működésére; mint könyvtáros jól választhatta és jól is választotta ki olvasmányait. Mikor a jeles érettségi vizsga után 1896-ban theologussá lett, akkor is örömmel maradt tagja az Ifjúsági Képzőtársaságnak, méltán és szívesen viselte abban a tudományos szak könyvtárosi, azután a pénztárosi, végül III. éves korában — a minden kollégiumi, diák szemében legszebb — ifjúsági elnöki tisztet. II. éves korában Xenophonból való görög műfordításával dicséretet nyert. Mint ifjúsági elnök a március 15-i ünnepen nagyhatású emlékbeszédet tartott és ugyanakkor az esti ünnepélyen Kossuth beszédének hatalmas erejű elmondásával ragadta magával az egész hallgatóságot. Dolgozott az Ifjúsági Segítőegyesületben is, melyben előbb választmányi tag, utóbb jegyző; és Vili. o. korában alelnök volt. A főiskolai kántusnak már VII. o. korától kezdve mindvégig tagja és gyönyörű hangjával egyik legfőbb erőssége. A theologus ifjúság, is eleitől fogva vezetésre elhívott tagjaként értékelte a kedves megjelenésű, nyílt és melegszívű, egyenesjellemű Vargha Kálmánt, akit Önképzőkörében aljegyzői, főjegyzői és titkári tisztségekkel ruházott fel, IV. éves korában pedig azzal tüntetett ki, hogy őt bízta meg az 1900. évi debreceni theologus konferenciára a Theologus önképzésről szóló előadás tartásával. Mindezeket a felsorolt adatokat időrendi összeállításban azért közlöm, mert rajtuk keresztül már a gyermekdiákban, majd a derűs és mégis komoly ifjúban is. tisztán látjuk Vargha Kálmán egyéniségének két kiemelkedő jellemvonását: az önhittség nélkül való önbizalmat és a munkában való örömöt. De ezeken az adatokon át belátunk a műhelybe is, ahol lelki fegyverzetét magára öltötte, ahol nagy gonddal készült fel lelkipásztori magasztos hivatásának teljesítésére és általában a közéleti tevékenységre. A dicsőmultu főiskola mindig méltó büszkeséggel tekinthet reá, mint egyik legderekabb fiára, utóbb , pedig boldogan érezhette, hogy fia mily hálás hozzá, hogy nehéz napokban mennyi gyengédséggel és erővel védelmezi, oltalmazza, hogy erőtlenségében mily odaadással gyámolítja és iránta való szeretetét mennyi áldozatos cselekedetében kimutatja. A jelesen letett káplán! vizsga után Vargha Kálmán Kálozon lett segédlelkész. 1900 szeptember 1-től 1901 november 30-ig szolgált itt. Ekkor Berhidára ment rendes lelkésznek az onnét Lejpsénvbe távozott Medgyasszay Vince, jelenlegi püspök urunk, megüresedett paróchiájára. Berhidáról hívta vissza Kálozra a hívek szeretete az »aranyszáju« ifjú papot, ki helyét ott 1905 október 6-án foglalta el. Áldás kisérte a munkát, amelyben hívei körében megbecsüléstől övezve gyülekezete és községe virágzásáért 30 esztendőn át fáradozott. Nem csoda, ha temetésén a szokatlanul nagy sokaságban alig maradt szem szárazon. Hiszen valamivel mindenki tartozott neki! Áldásban fog élni emlékezete a jó kálozi nép hű szivében. A mezőföldi egyházmegye korán felismerte azt a nagy értéket, melyet Vargha Kálmán jelleme és talentumai jelentettek. Ezért folyvást többre hívta el. Az egyházmegyének körlelkésze, jegyzője, tanácsbirája, főjegyzője és a tavasz óta esperese volt. Az a prograrnm, melyet augusztus 7-én végbement esperes! beiktatásán adott, nemcsak az egyházkormányzatnak, hanem a lüktető és gyümölcsvárásra jogosító egyházi életnek is emelkedett szellemből és szeretetben gazdag szívből eredt iránymutatója. Azt a programmot nem szabad szem elől téveszteni. Méltó reprezentánsa volt Vargha Kálmán az egyházmegyének az egyházkerületen is, ahol tanácsbirói és jegyzői tisztséget viselt. És szívesebben, nagyobb gonddal, több szeretettel senki sem tudta volna betölteni a Dunántúl szemefényeinek, a főiskolának és a nőnevelő-intézetnek, gondnoki tisztségét, mint ahogyan ő betöltötte. Mekkora szeretet égett szivében e drága intézmények iránt! Hányszor és hányszor megbizonyította, hogy egész leikével pápai diák! Mikor főiskolai gondnok lett,' 1929-ben, 100 pengőt tett be takarékkönyvre a főiskolai pénztárba. Alapítványt akart létesíteni belőle. Időnként gyarapította a betétet, fel nem vett napidíjaival és egyéb befizetéseivel. 1934 októberig 1019 pengőre nőtt fel ez az összeg. Ekkor a nőnevelő-intézetnél, ennek nehéz helyzetére tekintettel, 1000 P-s alapítványt létesít belőle »Vargha Kálmán segélyalapítvány« címen. A maradványt azóta már megint 150 P-re növelte, Esneresi székfoglalójakor pdeig 1000 P-s adományt jelentett be az egyházmegye főiskolai alapítványának refundálására. Vargha Kálmán nemcsak munkájával, nemcsak javaiból, hanem szivéből hozta az áldozatokat! Nem azért, hogy másoktól láttassák és dicsőítessék, hanem mert a szeretete diktálta így. Megértő lélek, áldozatos szív volt. Sokat vesztett benne a Kálvineum és az Országos Ref. Szeretetszövetség is. Lehetett a polgári Signum laudis tulajdonosa, lehetett a törvényhozó zsinat tagja, 'legelsősorban református lelkipásztor volt, híveinek, mint családjának, gondos jóságú édesatyja. A polgári életben izzólelkű kuruc magyar, aki Fejér vármegye tanácskozó termeiben éleslátásával, hatalmas szavával sok időn át akárhányszor teljességgel ura a helyzetnek. Puritánsága tiszteletet gerjesztő volt. Szebbnél szebb közéleti megbízatásaiban sohasem a díszt nézte, hanem a szolgálhatásban gyönyörködött. Már főiskolai gondnok volt, amikor mint körlelkész meg mindig szívesen vizsgálta az egyszerű falusi iskolákat is. Azok közé a kiváló szónokok közé tartozott, akiknek leikétől teljesen idegen a demagógia, mégis népszerűek, mégis maradandó hatással tudnak szólani. Elnémult — szomorú váratlansággal némult el — a szépen zengő gyönyörű férfihang, melynek szava sohasem volt olyan, mint a zengői érc és pengő cimbalom szólása! Óh, mert soha nem? volt szeretet híjával! Elhunyt jelesünk! Nem ragyog már reánk nyílt és derűs tekintetned. .. Nem szorítod immár — erősen melegen — a hűséges baráti kezeket... Nem zeng már szép szavad a kálozi katedráról... Nem zeng már az egyházmegye és egyházkerület tanácskozó termeiben ... Nem zeng, nem visszhangzik immár irányítva, áldozva, segítve hitvallásos nemzeti kultúránk szolgálatában, a tudomány csarnokaiban ... De, nem némult el örökre! Mindig itt zeng a szivünkben, melynek most oly fájón rezegnek tőle húrjai! Olyan fájón, mint kesergő szeretteidnek szivében. Velük
