Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-09-15 / 37. szám

Negyvenhatodik évfolyam.

37. szám.

Pápa, 1935 szeptember 15.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

__________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.___________________________

FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK

FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ

FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

r

Államhoz való viszonyunk.

(Részlet a püspöki jelentésből.)

Az államhoz való viszonyunkat, a mai körülmények között, szükség, hogy a teljes objektivitás szemszögéből nézzük és bíráljuk el. Mielőtt azonban ezt vizsgálgatnánk, legyen szabad teljes elismeréssel adóznom azoknak, kik a mi'ügyeink vezetéséből nyugalomba vonultak s' mély tisztelettel és szeretettel köszöntsem azokat, kik az eltávozottak helyébe léptek. Eltávozott a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból a protestáns ügyek vezetésének éléről dr. Petri Pál államtitkár úr, a II. ügyosztály éléről pedig Tóth István dr. államtitkári címmel felruházott osztályfőnök úr. Mindketten rendkívül súlyos helyzetben, erős korlátozással az anyagi lehetőségek által, az állami nagy érdekek szemmel tartása mellett, igen nagy szolgálatokat tettek magyar református egyházunknak. Petri Pál az általános irányvezetéssel, igazaink és érdekeink hathatós védelmezésével, a feletkezetközi viszonyok és adottságok bölcs mérlegelésével, nagy előrelátással és meggondoltsággal. Tóth István pedig a református szegény parochiák lakóinak mélységes szeretetével, helyzetük teljes megértésével és az oly sok helyen fenyegető nyomorúság rémének megelőzésével, vagy elhárításával. Ha az ő munkája nyomán a megenyhült szemekben felragyogó könnycsep- I pékét egy égi kéz aranypohárba gyűjtötte össze: ' erős és nagy bizonyság lesz ez ama napon a Biró előtt!

Petri Pál örökébe Tasnádi Nagy András dr. államtitkár úr lépett, a II. ügyosztály vezetését pedig ! Sárkány Alfréd dr. miniszteri tanácsos úr vette át. Az a végtelen jóindulat és szives előzékenység, melylyel Öméltóságáik részéről hivatalos érintkezésünk rövid ideje alatt találkozni szerencsém volt a mi egyházi ügyeink intézése körül, záloga egyúttal annak is, hogy e két főtisztviselő részéről törekvéseinkban támogatást, bajainkban megértést és segítséget fogunk találni mindenkor. Tisztelettel javaslom, hogy dr. Petri Pál és Tóth István dr. urakat nyugalomba lépésük, Tasnádi Nagy András dr. és Sárkány Alfréd dr. urakat pedig nagyobb munkakörbe elhivatásuk alkalmából közgyűlésünk jegyzőkönyvi kivonat alakjában melegen üdvözölje.

Magyarországon ma államvallás, vagy uralkodó egyház nincs. Minden történelmi egyház a viszonosság és egyenlőség jogalapján áll. Bizonyos azonban, hogy a róm. kát. egyház az »elsősziilöttség« és történelmi hagyományok jogán bizonyos ’kiváltságokat élvez. Ezeknek ellensúlyozására, az ú. n. liberális korszakban, az 1848. XX. te. részleges végrehajtása címén, a nemzeti gazdasági és kultúrális nagy fellendüléssel kapcsolatban, különböző címeken, leginkább az iskolai célok megnövekedett szükségleteinek fedezésére a protestáns egyházak, ezek között a mi református egyházunk is tekintélyes állami segélyösszegeket nyertek s a világháború katasztrófájáig háborítlanul élveztek is. Ennek következménye lett azután az állam hajójához való az a sokféle kötelékkel való hozzákapcsolódás, hogy az egyiknek emelkedése vagy sűlyedése, különösen pénzügyi tekintetben, elodázhatlan hatást vált ki a másik életében is. Egy nagy koncepciójú, de a lehetőségeket nem mindig szerencsésen mérlegelő vallás- és közoktatásügyi miniszter, az úgynevezett konjunkturális években, a vesztett háború és annak rettenetes következményei utáni dermedtség megszűnésekor, lázas hévvel alkotta meg az egymásra következő iskolai és pedig mindig költséges reformokat részben az államkincstár, jórészben azonban az iskolafenntartó terhére. A konjunkturális évek hamar elrepültek, az állam pénzügyi helyzete, a gazdasági világválsággal kapcsolatban is, egyszerre aláhanyatlott s a kormányzatnak, elismerjük, hogy a legsúlyosabb kényszerhelyzetben alig maradt más kivezető útja, mint az állami költségvetés szükséglettételeinek ismételt lefaragása, ezek között a mi egyházunknak nyújtott egyházi és iskolai segélyek oly nagymérvű lecsökkentése, hogy a ránk rótt és időközben nem mérséklődött, hanem több helyütt emelkedett egyházi és különösen iskolai terhek viselése ma a legnehezebb, mondhatni katasztrofális s a saját erőink szakadásig való megfeszítésével sem megoldható feladattá változott. Különösen pedig itt a Dunántúlon, hol a kicsiny egyházközségek ma már a lét és nemlét alig elválasztható határán vergődnek. Pedig, hogy ‘a mi dunántúli szinmagyar gyülekezeteink a legújabban éppen nyugat felől, — de köröskörül is nagy hatalommal megindított s már-már ide is betört áramlatok, velleitások támadásaival szemben megannyi kicsiny, de a végsőkig elszánt fellegvára a maroknyi magyarságnak és magyar állameszmének, azt még legelfogultabb ellenfeleinknek is el kell ismerniük. Nern kérünk mi kivételes elbánást, jogérzetünk és önérzetünk is tiltakoznék annak elfogadásától. Csak azt kérjük, hogy közép- és felsőfokú tanintézeteink, évszázados s minden tekintetben hézagpótló intézményeink fennállása, működése, sőt a reformkorszak célkitűzései szerinti fokozatos fejlődése is lehetővé tétessék. Hogy tisztviselőink közül a legnagyobb nyomorúságot szenvedők, ha már ez idő .szerint intézményesen segíteni nem lehet, legalább esetről-esetre csak a legszerényebb megélhetést biztosító állami segélyben részesíthessenek. Az elemi népoktatás terén pedig ne csak Ígérje a reformkormányzat, hanem végezze is el, még pedig a legközelebbi teendők közé sorozottan az elemi népiskolai oktatás