Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-07-14 / 28. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 28. szám. Pápa, 1935 július 14. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ: DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Falusi gyülekezeteink elnéptelenedése. A templomon kiviil való lelkigondozásban nyílik a lelkipásztor számára a legszélesebb tér az egyke ellen irányuló harcra. Tudva, hogy a baj gyökere évtizedekre nyúlik vissza, hosszú, türelmes, soha reményt nem vesztő munkára van szükség. Kezdődhetik a gyermekpasztorizációnál, a konfirmandusok között, de a komoly alapot az ifjúsági egyesületekben kell lerakni. Ifjúsági munka csak úgy lehetséges, ha a lelkipásztor személyes barátságot tart fenn az ifjakkal, hogy szinte százszázalékosan bizalmasak lehessenek vele szemben. A lelkipásztor legyen a lelke az egyesületnek, ne bízza az egyébként is agyonterhelt tanítóra s a heti megbeszélések alkalmával tegye vérévé az ifjúságnak a hiten és egyházszereteten kívül a nemes értelemben vett fajszeretetet is, a haza szerelmén kívül a népesedő nemzet ideálját is. Az egyesület által ‘szövődött személyes összeköttetés nem tűnik el később sem s a hívek még az új lelkipásztorban is látják a réginek a vívódását. így a lelkipásztor az ifjú vagy leány későbbi házasélete alatt közvetlenebbül és eredményesebben mutathat rá az egyke által okozott óriási testi és lelki károkra, a bűnök tömkelegére és arra az óriási felelősségre, amit a szülő Istennel, egyházzal, nemzettel, de még egyetlen gyermekével szemben is hordoz. Egyre' növekszik azoknak a családoknak a száma is, ahol nem született, vagy elhalt az egyetlen gyermek s már nincs remény természetes utódra. Itt lép előtérbe a lelkipásztor egyik legnehezebb munkája: az örökbefogadásra való rábírás. Híveink között — sajnos — ritka eset az örökbefogadás. Nincs múltja. Ha valaki régebben magzat nélkül hunyt el, a végrendelkezés alkalmával válogathatott valamelyik testvére gyermekében. Ma azonban gyakran 4—5 porta marad távoli rokonságból való egyetlen gyermekre. Gyermektelen híveink között egyre ’jobban erősödik a vagy örökbefogadott gyermek után. A lelkipásztornak kettős munkát kell végezni. Rábírni őket ténylegesen az örökbefogadásra és — ami nehezebb — meggyőzni és rávenni a sokszor kapzsi örökösöket, hogy ne gördítsenek akadályt a ió szándék ellen. Nagy hivatás vár ezen a téren a Szeretetszövetségre is. Az árvaházak vallásos nevelés mellett tanítsák meg az árvákat falu- és gazdaságszeretetre s mivel a legtöbb örökbefogadó a számára elképzelhetetlen nagy örökbefogadási költségtől fél, a szövetség erre a célra is teremtsen megfelelő alapot. Az árvaházak híveink képzeletében úgy élnek, hogy élvezőik magasabb iskolákban is tanulnak s ezért nem lesznek jó földművesek. E tévhit szemmellátható eloszlatására, továbbá azért is, mert az örökbefogadó szereti előre látni és ismerni azt, akit örökbefogad, helyes volna a dunántúli egykés vidékeken minél több árvaházat alapítani, mert így sokkal könnyebb lenne református gyermekeket telepíteni a magzat nélküli családokba. Falusi gyülekezeteink pusztulását meggyorsítja az a körülmény is, hogy a nemzedékeken keresztül összegyűlt vagyont öröklő gyermek végül felsőbb iskolákat végezve lateiner pályára, megy s helye üresen marad otthon. A lelkipásztornak ügyelni kell, hogy csak a kiváló képességű, vagy annak a gyermeknek a szüleit buzdítsa a tovább taníttatásra, akinek több testvére van. A többi, ha tanul is egyideig, jöjjön vissza, legyen a falu elöljárója a mintaszerű gazdálkodásban, oszlopa az egyháznak, községnek minden nemes dolog támogatásában. Végül a társadalomnak is más szemmel kell nézni a nyomorúságok ezer fajával küzdő sokgyermekes szülőket. Az a szellem, mély a városi bérházakban nem szívesen tűri a sokgyermekes szülőt s mely a falut is destruálta, kiirtandó a magyar életből. Ne az anyagi haszonéhség legyen az uralkodó elv, hanem krisztusi eszmékkel teljék meg a társadalom. Semmi sincs annyira távol Krisztustól, mint a külszínt kereső társadalmi élet, mely felfogásában, mindennapi életében gyökeresen gyermekellenes. A magasabb körök becsüljék meg a falut és azokat, akik a magyar élet pusztuló végvárain erejük minden odaadásával küzdenek a magyar jövendőért. Ha minden tényező összefog, lehetetlen, hogy egyházunk omladozó bástyái Isten kegyelméből ne épüljenek meg újra, de ellenkező esetben maga alá temeti a dunántúli magyarságot is. Kerca(Vége.) Pataky László. A veszprémi egyházmegye leikészértekezlete. A veszprémi ref. egyházmegye lelkészegyesülete folyó hó 1-én, Vszprémben tartotta ez évi értekezletét az egyházmegye lelkészi és s.-lelkészi karának, Csafághy- Károly egyházmegyei gondnok urnák, néhány tanító és világi érdeklődőnek a jelenlétében, akik hálából a kegyelemért, hogy ismét összejöhettek egymás hite és ereje által épülni, erősödni, az ősi zsoltár, a »Te benned bíztunk eleitől fogva...« szárnyán emelkedtek.fel Isten színe elé s »mint a változó időnek változó«, de ez ideig megtartott gyermekei örvendező szívvel tettek bizonyságot róla, hogy Ő a mi »hajlékunk« mindenkoron s Kovács Vince imádságos szavaiba kapcsolódva kérték az ő segedelmét, az Övét, aki »volt, aki van és aki megmarad minden időben«. Az ének és imádság által áhítatba merült lelkek számára szinte jól esett, hogy nem kellett kizökkenniük az áhítatos hangulatból, sőt újabb alkalom kínálkozott annak elmélyítésére. Az éneklés és imádság
