Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-06-09 / 23. szám
102. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. mutatkoznak az egyházon belül is tapasztalható kegyes megmozdulásokban (bibliakörök, imaközösségek, ifjúsági, női, férfi egyesületek stb.), amelyekért Istennek hálát adni s amelyek irányítását kezébe venni elemi kötelessége a Krisztus teste közösségének. A Lélek dolgozik »extra muros« is; az egyház tegye ezt a munkát »intra muros«-szá az által, hogy jobban szentelje oda magát a kegyesség ápolásának és adjon minél több alkalmat a tagok buzgólkodására úgy, amint ezt a mai ember lelki habitusa meg is kívánja. Amikor olyan rohanó az életfolyam és annyi benyomás üzi-hajtja a figyelmünket, hogy egyik sem hatolhat a mélyre s ezek nemcsak állandó izgalomban tartják, de a folyton felénk csapó hatások el is sekél^yesítik a lelkeket: ezzel a helyzettel számolnia kell az egyháznak és egyfelől gyakoribb, másfelől közvetlenebb istentiszteleti alkalmakat nyújtania a tagoknak. Ha nem zárhatja el füleinket a világ lármája elől, kiáltson ő is minél gyakrabban, hogy reá figyelhessenek; ha látja, hogy az embert az érdekli legjobban, ahol neki is jut szerep, vegye igénybe az egyház is tagjának minél közvetlenebb módon közreműködését. Ennek szükségét átérezve két megjegyzést kockáztatok meg, szinte alig hallható hangon: írem lehetne-e gyakoribbá tennünk az urvacsorázást és közvetlenebbé a gyülekezet liturgiái istentiszteletét? A két hónaponként előkerülő urvacsorázási alkalom elég-e a mai rohanó életviszonyok közt? Amikor ez a mai világunk nagy önteltségében hallani sem szeret a bűnről, sőt annak a létezését is elmagyarázza, minél gyakrabban (egyelőre talán havonként, vagy a szükséghez képest az ősegyház mintája szerint minden vasárnap is) meg kellene vallani töredelmesen, hogy »aző teste érettem a keresztfán megáldoztatott és megtöretett, vére pedig kiontatott« és bűneink megvallása után bizonyosságot nyerni arról, hogy »0 az én lelkemet a maga megtöretett testével és kiontott vérével táplálja az örök életre«. Az ókori mese szerint Anteüsz, amikor Prometheüsszel vívta élethalál harcát, mindig új erőt nyert, amikor a Föld-anyával érintkezett; a modern élet-halál harcban sem győz a világ lelke addig, amíg az evangéliom bajnoka megmeg újúlhat a Krisztus testétől táplálkozva. Adjon az egyház minél gyakrabban alkalmat erre a meggyarapodásra. Hallom az ellenvetést: nem lehet feláldozni az urvacsorázás ünnepélyességét és az előkészületnek ezzel kapcsolatos komolyságát. Erre feleletem: az előkészület komolysága (ámenedben nem külsőség csupán) éppoly kevéssé forogna veszélyben, ha gyakrabban tartanánk komoly lelkiismeretvizsgálatot, mint ahogy magát az űrvacsorát sem az menti meg az elközönségesedéstől, ha ritkábban kerítünk sort reá, hanem inkább az, ha meg van hozzá az áhítatunk. Ennek hiánya pedig, akkor is előfordulhat, ha még a mainál is kevesbbítenők az alkalmait.1 A liturgikus istentiszteletnek is közvetlenebbé tételét követi az a 'kor, amelyben csak evangéliommal telített egyháztagok vívhatják meg sikerrel a harcot. A református gondolkozás szerint nem ísten-1 Zephirinus korában „a szent vacsora a hivekpek mindannyiszor kiosztatott, valahányszor összegyülekeztek“, E szokással később felhagytak, pedig Kálvin is úgy tartaná helyesnek, ha „minden héten egyszer meg kellett volna teríteni a keresztyének gyülekezetében az Úr asztalát az Ígéreteknek hirdetésére" (Kálvin — Nagy Károly A kér. vallás alapvonalai 1536 kiadás, Bpest, 1903) 219. l.A 17. században sok helyen (Várad, Debrecen, Pápa stb) minden harmadik vasárnap, továbbá a három főünnepen, nagypénteken és áldozócsütörtökön is részesültek az Úr asztala kegyelmeiben. nek teszünk szolgálatot a kultusz által, hanem magunkat neveljük akkor azzal, hogy odaállunk az Ige mértéke alá a lelkiismeret éberségének fokozása közben és a Szentlélek érlelésére erősödünk a jóban. Ezért a kultusz nem passzív, elernyesztő merengés, hanem aktív, a figyelmet feszültségben tartó. Célját olyan mértékben valósítja meg, amennyiben aktív vesz részt benne a gyülekezet minden tagja. Ma »hallgatja« a liturgikus imádkozását a többi. Az úri tempó divata már teljesen eltünteti az áhítatnak azt a szép együttesét, amely szerint a lelkész imádságát suttogó hangon utána mondta a gyülekezet. Ebben a formában mint bizony leginkább mekanikai műveletet nem is igen kell sajnálnunk a szokásból kiveszését, de a benne megnyilvánuló együttes nagyobb megbecsülésre érdemes. Mert ne szépítgessük a dolgot: megcsappant a gyülekezet régi áhítata, pedig annak erőtadó hatására nagyobb szüksége van ennek a kornak,- mint bármelyik megelőzőnek. A reform, amelynek célja: jobban bevonni, tevékennyé tenni a gyülekezetét a liturgiában, meg is indult új liturgiánkban az énekeknek közbeiktatásával, de a megkezdett úton még tovább haladásra van szükség, hogy kiküszöböljük a talán kényelmesebb, de az áhítat rovására eső passzivitást. Akár úgy, hogy a reformáció korabeli antifonákat újítjuk fel; akár úgy, hogy egy-egy kétsoros énekkel válaszol a lelkésznek a gyülekezet; akár úgy, hogy minden alkalommal együtt mondják el pl. az Űr imádságát és az Apostoli hitvallást (a változtatás módja élénk vitára adhat alkalmat): de bárminő úton is jobban be kell vonnunk a gyülekezetét a liturgikus tevékenységbe, hogy leszoknék a szórakozottságról, vagy még inkább arról a hitéről, hogy az ő szerepe az, ami egy nézőközönségé, tehát az élvezés és a — bírálat. Rá kell eszmélnie a gyülekezetnek,, hogy a liturgikus istentisztelet az ő ügye, »sua ipsissima res« és nem azé, aki az'igét hirdeti; e végből minél szabadabb legyen az egyéni áhítat feltörése. Az egyház kifelé hatása munkájában a súly nem az intézményes, hanem a személyes hatáson nyugszik; tehát a személyiséget kell megtölteni az evangéliom olajával, hogy mint jó illatú kenet gyógyítsa a világot. Ám ez a gyógyítás nehéz és küzdelmes munka. A dédelgetett humánum nehezen tűri az evangéliom ítéletét és parancsát, azért az egyháznak, ha hű akar maradni missziójához, nyíltan szembe kell fordulnia a világot fogva tartó Antikrisztussa* hadsereget toboroznia, amely halálos elszántsággal tudjon harcolni az ember ellen az emberért. »A gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak, az élet sötétségének világbírói ellen« kell harcba indulni és valósággal felöltem a léleknek azon fegyvereit, az igazlelkűséget, a békesség evangéliomának készségét, a hitnek paizsát, az idvesség sisakját és a Lélek kardját, amelyekkel Pál apostol toboroz Krisztus táborába (Eféz. 611_18). Fel kell bontanunk azt a szövetséget, amelyet az ú. n. kultúrkeresztyénség formájában kötött az egyház a világgal, de ne hagyjuk el az embert, amikor hamis úton járva »megbékélt a benne lakó állattal és feladta a lelkét«. Szabadítsa fel az egyház az emberi ,lelket az anyagi kultúra rabságából és tegye annak urává; de vigye oda a megszabadított lelket Krisztus király trónjához és tegye az 'Ö szolgájává. Ez az ember-válság egyedül lehetséges megorvoslása. Megteheti az evangéliom, mert — amint erről szerény próbálkozásunk egész folyama bizonyságot