Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-06-02 / 22. szám

Negyvenhatodik évfolyam. 22. szám. Pápa, 1935 június 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ____________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK----------------------------------------­FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az egyház az evangéliom tükrében. A második jellemvonása a XX. század egyházi közösségének az, hogy: szeretetközösség. Ősi vonás ez, a Szentlélek is int, mondván: egymás terhét hor­dozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét (Qal. ó2); ennek a parancsnak megvalósításáról ol­vasunk a Csel. könyvében: a hívők sokaságának szive­­lelke egy vala és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenük köz vala... szű­kölködő sem vala ő közöttük senki (432, 34), Különös súlyt kell a közösség ezen jellemző vonására helyez­nünk a gazdasági anarchiának ebben a korában, ami­kor munkanélküliék sok millióiról S ezek nyomán a nyomorgók százmillióiról kell beszélnünk, a másik oldalon pedig óriási vagyonok felhalmozásáról. A kiáltó ellentétet csak az égi származású szeretet hidal­hatja át, melynek soha ki nem alvó tűzhelye az egy­ház, ahol egy a sokaságnak szíve-lelke s ahol senki sem szűkölködik. A szűkölködők felsegítése csak­ugyan olyan intenzív volt az első három század egyhá­zában, hogy ez alapozta meg jó hírnevét a pogány világban s ez volt a keresztyénség gyors elterjedésé­nek a titka. Új világot jelentett akkor a szeretetnek ilyen ereje és ilyen irányú megújulást vár az egyház hatása alatt korunk is. A jótékonykodás az a kézzel fogható érték, amely a világ szemében sokszor csak egyetlen jogcím arra, hogy az egyház fennmaradjon. Az egyházat mint a jótékonykodás speciális szervét, még a hitetlen társadalom is tiszteletben tartja. De erkölcsi értéke csupán a szeretet által inspirált jóté­konykodásnak van. »Ha vagyonomat mind felétetem is és ha testemet tűzre adom is^, szeretet pedig nincsen én bennem: semmi hasznom abból«, — olvassuk a szeretet himnuszában. Erre az érzésre s nem az isteni jutalomra kell appellálnunk, amikor adakozásra hívjuk fel hittestvéreinket; mélyebb s így evangéliomibb is erre a gyökérre mutatnunk, hogy teljesen kiküszöböl­hessünk a jótékonykodásból minden spekulációt. De van a nyomornál még nagyobb terhe az embernek és ez a bűn; amikor a Krisztus fenséges törvényét »egy­más terhének hordozásával« kell betöltenünk, gondol­junk erre a teherre is. A hívőt nagy felelősség terheli a bűn tekintetében; nem mondhatja Káinnál, hogy ő nem őrizőja attyafiának. A szeretetközösség közös front a bűn ellen is. Az egyház segítséget kínál a kisértés ellenében, tömöríti táborba tagjait is, rendel­vén a Lélek szavaival: »atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek igazítsátok útba az ilyent szelídségnek leikével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kisértessél te magad is« (Gal. 6X). Milyen vonzó képe van annak az egyháznak, ahol a szeretet,1 közösség menedéket nyújt és felfegyverez a bűn ellen olyan mértékben, hogy egyetlen tag sem esik ef és ha tántorogna, mellé áll és megerősíti egy másik tag; gondoljunk a szektákra, amelyek nagyra vannak tag­jaik tiszta életével és ebben van a vonzó erejük. Még a fegyelem gyakorlására is az ad különös jog­címet, ha dolgozik a bűn elleni front s ha úgy bu­kott el valaki, hogy visszautasította hittes.tvéreinek óvó figyelmeztetését.Még egy terület kínálkozik a szeretetközösség intenzív munkája számára: a szen­vedés. »Ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind« (1 Kor. 1226), állapítja meg a Lélek ezt az igazságot a testi és közösségi életben. Kár­öröm más baján és irigység más örömén: egyformán ismeretlenek az egyházi közösségben és a nemes maga­tartás világi kódekszében, de az ilyen nemes maga­tartásnak más az alapja az egyházban mint a világi társadalomban. A társadalmilag »művelt« gratulál az örömben és kondoleál a szenvedésben merő szokás­ból a rangbelinek, ám ez pusztán az illemkönyv pa­rancsa. Az egyháztag a szivét viszi bele mindkét eset­ben a szavaiba; a szeretet parancsából és ezt is Isten színe előtt cselekszi, aki lát és elitéi mindenfajta képmutatást. A szenvedés a szeretet tüzpróbája. Akkor volt leginkább lelki az egyház, amikor üldözték hi­téért s amikor egymás vigasztalásában a felfokozott szeretet dicsőült meg. Ha tehát érezzük, hogy a kü­lönféle szenvedések poklában ég ez a mi világunk s benne egyházunk tagjai, fokozottabb hévvel egjen a szeretet tüze és késedelmet nem ismerő vigasztalással siessen a szeretetközösség minden tagja a bajba jutott testvér erősítésére. Ilyenforma képet állít elénk a mai egyház mint szeretetközösség. Távolról sem gondoljuk teljesnek e képet, csupán meg akartuk ezen az úton indítani az eszmélkedést. Szintén megelégszünk az eszmélkedés megindí­tásával, amikor az evangéliom fényébe állítjuk a közösség harmadik formáját, a munkaközösséget. A munka életjel, ha tehát él az egyház, dolgozik is. Ám az egyháztagok a választott nemzetség, királyi papság, szent nép közösségébe tartoznak, annak élő tagjai, így a Krisztus testének építése mindenkinek kitüntető megbízatása és szent kötelessége. Annyiban Van benne élet, amennyiben kiveszi a közös munkából az őt megillető részt. Munkáját helyette más nem Végezheti, a hanyagságért a felelősséget más nya­kába nem vetheti. A szentek egyességének értelme Káténk kifejezése szerint: »először, hogy minden egyes hívő mint tag az Úr Jézus Krisztusnak, minden ő ja­vainak és ajándékainak osztályrészese, továbbá, hogy ki-ki kötelességének ismerje, hogy az Istentől nyert ajándékokat, készséggel és örömmel, a többi tagok javára és üdvösségére fordítsa«. A munkától vissza­húzódni tehát egyenlő a közösség megtagadásával és nagyfokú hálátlanság élvezni jogait, de menekülni

Next

/
Oldalképek
Tartalom