Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-22 / 16. szám
Negyvenötödik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1934 április 22. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE------------------------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA; FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Gróf Tisza István. Ez év április 22-én leplezik le Budapesten gróf Tisza István, volt miniszterelnök, s a magyar nemzet egyik legnagyobb fiának szobrát. Lehet-e valaki ez országban, ki ne tudná, ki volt ez a férfiú? A magyar nemzet legválságosabb idejében joggal nevezhetjük őt a nemzet lelkiismeretének. Hiszen ő volt az, ki a legbátrabban képviselte a nemzet igazságait úgy a trónnal, mint magával a sokszor jogtalanul követelődző néppel szemben. S szabad lenne-e elfeledni, hogy ő volt az, ki prófétai lélekkel belelátó;t,t a jövendő megrázkódtatásaiba s kierőszakolta a magyar honvédség olyan megerősítését, hogy képes volt megállítani az ország határán az ellenség hömpölygő áradatát? Avagy ki ne emlékeznék meg arról a bátorságról, mellyel az osztrák-magyar monarchia politikai és katonai intézői között egyedül merte kinyilatkoztatni, hogy nem járul hozzá háború felidézéséhez? És amikor szava pusztába kiáltó szó maradt, — amikor megdördültek az ágyuk, s patakokban ömlött a vér: nem ő volt-e az a férfiú, ki heteken keresztül nem pihent, éjt is nappallá tett, hogy nemzetének védelmezője lehessen. Mennyit harcolt, mennyit küzdött idegen nemzetiségű hadvezetőkkel, hogy magyar testvéreinek vérehullását megkevesbbíthesse, mikor fájdalommal látta a magyar ezredek gyászos pusztulását! Meggyőződésétől, elveitől soha nem tudták eltántorítani. Olyan volt, mint a gránittal, mely meg nemi inog, bármennyire ostromolják is, csak összetörhetnek rajta az ellenséges támadások. Trónnak és nemzetnek soha nem volt erősebb oszlopa, mint gróf Tisza István. S ezt az erős oszlopot kellett ledönteni legelőször, hogy politikai kalandorok kerülhessenek a nemzet élére. Életével, példaadásával, honszerelmével, martirhalálával kiérdemelte, hogy az utókor szobrot emeljen emlékére. Az érdemet elismerni, a hősök emlékét tisztelettel megbecsülni: emberi és hazafiui szent kötelesség. Joggal állítjuk, hogy Tisza István bár bátor és jellemes kálvinista volt, vallásos érzéseit mindig össze tudta egyeztetni a nemzet érdekeivel. Nem egy felekezeté, de az egész magyar nemzeté volt ő, ki méltán rászolgált arra, hogy szobor hirdesse emlékezetét. Nagy tettekre csak az hivatik iel Istentől, kinek lelkében olthatatlanul ég a hitnek éltető tüze. Gróf Tisza István azért tudott és tud maradandó hatást gyakorolni, például szolgálni, mert nem emberek, hanem Isten akaratának engedelmeskedett mindenkor és minden helyen. Érezte Istentől kiválasztottságát és ment azon az úton, melyet az Űr mutatott neki. Nemi félt ellenségeitől, nem félt a haláltól, mert tudta, hogy mindig Isten kezében van. Ha kellett, ott állt az élen, de ha úgy fordult sorsa, letette a kormánypálcát, s nem húzódott félre zúgolódva, hanem idős ember létére is felkötötte a kardot s ott élt huszárjaival a lövészárokban s lett nekik atyjuk. S mikor a szennyes áradat végighömpölyögte a fővárost, nem futott* el gyáván, hanem mint erős férfiú megmaradt helyén. A gyáva martalócok rátörtek és meggyilkolták, kioltották a keblében lobogott szent lángot. Valóban megérdemli, %'iogy az egész magyar nemzet szíve dobbanjog meg akkor, midőn szobráról lehull a lepel. S én hiszem, hogy amint esztendőn kint összejön halála napjának fordulóján az ország előkelő értelmisége felekezeti különbség nélkül, hogy áldozzon kegyelettel martíremlékének, együtt érez ez ország minden jóérzésű magyar embere akkor is, midőn ércbeöotött szobra előtt letehetik a megemlékezés hervadhatatlan virágait. A megcsonkított és porbasujtott nemzetnek minden hű fia mélységes hálával áldja a kegyelmes Istent, hogy gróf Tisza Istvánt adta nekünk. Mi pedig, mint dunántúli református egyházkerület, boldog örömmel emlegetjük, hogy ez a nagy ember a mienk is volt, országos gondjai közepette is mindig szakított időt, hogy egyházkerületi főgondnoki tisztéből kifolyólag apró, falusi gyülekezetek ügyes-bajos dolgaival foglalkozzék. Szobra ott áll az ország fővárosában, emléke szivünkben él és lelkesít Istent dicsőíteni, a hazát mindhalálig szeretni. Magyarbarnag. Szilassy Sándor. Beválik-e a lelkésztanítóság ? A lelkésztanítóság kérdése sok vitára adott már alkalmat. Egyházi lapajinkban sok cikk jelent meg, egyházi vezető férfiaink tollából a lelkészt^nítóság kérdéséről. Megvitatták a kérdés jobb és bal oldalát, fmlegvitatták előnyeit és hátrányait. Az a tény, hogy egyházaink és iskoláink megmentése céljából tenni kell, ha nem akarjuk, hogy kis gyülekezeteinkről, amelyek eddig szép múlttal dicsekesznek, később csak az egyháztörténetírók beszéljenek, nem maga az élő egyház. Ebben minden, a lelkésztanítóság kérdéséhez hozzászóló cikk írója megegyezik. Beválik-e a lelkésztanítóság? Erre a kérdésre akarnék felelni én is, mint három év óta törpe iskolában, kis egyházban működő s.-lelkész-tainító. Három év tapasztalatait és eredményeit próbálom megírni, iazoknak a cikkeknek megerősítésére, amleyek a lelkésztanítóság szükségessége mellett foglaltak állást. Több szó hangzott el a lelkésztanítóság kérdésével kapcsolatban, hogy a lelkésztanítók kéjrzése miatt a theologiai képzés hiányos, a papnövendékek munkája épen a lelkésztamítóság miatt túlzsúfolt, így nem lehet alapos munka. A munka több lett, ez biztos, ezt vallom én is. Bizony kettőzött szorgalommal és kitartással
