Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-02-25 / 8. szám

1934.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

31. oldal.

pusztulni a reformáíusság s velük együtt a magyarság Környén, s a Mária Terézia alatt betelepített svábok, a föld meghódítása mellett, a lelkeket is kezdik hódítani. Három évig még ideiglenes emberek alkalmazásával fenntartják a ref. iskolát. 1886-ban azonban Komlódhoz csatolják Környét s a földeket és a tanítói lakást bérbe adják. A választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép elhanyagolt, gondozatlan, veszni, pusztulni engedett szórvány, bitangba ment századik bárány lett. De sok református hívünk veszett el és fog még elveszni így. Mert, sajnos, szórványba szakadt híveinknek ez a sorsa. Á gondozó lelkészek, ha az egyházi törvények által előirt kötelességeiket teljesítik is, ezen felül többet nem gondolnak. Őrzik a kapott egy talentumot, az anyaegyházat, de csak azt őrzik, így, vagy talán rosszabbul volt ez a múltban is, a könnyei egyházzal kapcsolatban is. Ünnepeken, ha hallhatták is az igét és vehették a megtöretett test és kiontott véi jegyeit üdvösségre és örökéletre, de az esztendő többi napjain csak elvétve találkoztak a lelkészszel, az egyházzal. Mert csak a jó lelkiismereten felüli felelősség ösztönzi az embert a meglevő 99 mellől a veszni tévedt századik keresésére. Igazi szolgáló lélek, missziói tűz kell az egyház kezéből kihullott, elgurult drachma, a drága református lélek megmentéséért való dolgozáshoz. Csak ezek hiányában következhetett be azután a sváb nemzetiségek közé ékelt környei református híveinknek csaknem teljes pusztulása. Két c-alád maradt meg a régi, egykor virágzó nagy gyülekezetből. A többi, a faluban élő református család az elmúlt húsz esztendőben vándorolt be. De talán ebben a nagy pusztulásban a legszomorúbb az, hogy híveink egy része nemcsak hitét adta el, hanem nemzetét is megtagadta; svábbá lett.

Még ma is ötven-hatvan ilyen család van. Egyikmásik család dédapja, nagyapja a református egyháznak gondnoka, presbitere volt, ma pedig büszkén verik a mellüket, hogy ők a nagy német nemzet fiai. És mind ez megtörténhetett az ország szívétől 50 kilométerre. Csak úgy hamarjában kötöttem egybe egy díszcsokrot mutatóba a „született, büszke sváb“-oknak a neveiből sokunknak okulására és ébresztésére. íme, közreadom: Rácz, Varga, Szalai, Hartai, Csúzi, Fegyveres, Tompa, Gór stb. Akkor még nem magyarosították a svábok a neveiket. Igaz, hogy most sem sietnek nagyon. Hiszem, hogy lesznek olyanok, akik kételkednek e képtelen dolgokban. Magyar reformátusok sváb katolikussá lettek Magyarországon, úgy annyira, hogy rosszabbul beszélnek magyarul, mint a született svábok. Hogyan történhetett ez meg? Kinek a bűne, kit terhel a felelősség? Most már felesleges ezt keresni. Csak legalább tanulnánk belőle valamit. A „tegyetek tanítványokká minden népeket“ a szórványokra vonatkoztatva így fordítható: tartsátok meg azokat, akikért ti vagytok felelősek, akiknek lelkét tőletek kérem számon. Éberebben őrködjünk egyházi és nemzeti szempontból is. Vigyázzunk, mert Dunántúl felett is kísért az erdélyi sors.

Főtiszteletü Püspök Úr ama programmja, mely a szórványok hathatósabb gondozását jelölte ki a mai idők egyik égetően fontos és sürgősen megoldandó feladatának, Dunántúlra vonatkoztatva nagy nemzeti és egyházi prograinm. (Kálvinista sz 1933 új évi sz.) A prófétai lélek éleslátásával felismerte azt a kis folyócskát, hajszáleret, amelyen keresztül azonban már gyülekezetek szivárogtak el, kálvinista magyar gyülekezetek. Elérkeztünk az utolsó órákhoz, hogy egységes, megoldható tervet dolgozzunk ki a Dunántúl szórványainak gondozására. Hitem és meggyőződésem, hogy az egyke

mellett a szórványgondozáson áll, vagy esik a dunántúli reformátusság jövendő sorsa. A szervezett, lelkipásztorral bíró gyülekezetben csekély, vagy semmi veszteségünk sincs a kitérés által. A hivatalos statisztika mégis időről-időre pusztulásunkról beszél. Mi az oka ennek? Az, hogy a veszteségek legfőképen ott érik az egyházat, ahol nem látjuk, ahol nem érez felelősséget a lelkekért senki, ahová nem kondul ki a harangszó s ahol az ige szava se zendül, a szórványban. Halott terület a szórvány, vagy a futkosó atyafiak szabad prédája. Ideszakadt híveink úgy érzik, hogy feleslegesek, nincs rájuk szükség, nem hiányzanak, mert nem törődik velük senki. Mert mit is jelent, ha egy szórványt anyaegyházhoz csatolnak? A lelkész köteles elvégezni a temetést, esketést, keresztelést, a szórvány népe, ha kedve van, elmehet a gyülekezet templomába, vehet úrvacsorát, hallgathatja az igét! És mi történik, ha mind ezt nem teszi a szórvány, ha nincs kedve be menni a templomba? Semmi! És ez a nagy baj!

A szórványok gondozását nem lehet tovább úgy megoldani, hogy sallangnak, tehertételnek odaakasztjuk egy anyaegyházhoz és a végzett munkáról szép mondatokat írunk be a missziói jelentésekbe. Ezt ékesen bizonyítja a környe—bánhidai missziói kör, amelynek életéről és fejlődéséről a legközelebb fogok beszámolni.

Környe. Somogyi István

ref. missz. s.-lelkész.

(•**' ----------------— - ^

t? KÖNYVISMERTETÉS A-------------------------------------------Mitrovics Gyula: A neveléstudomány alapvonalai.

Debrecen-Budapest, 1933. 8-r. XII-- 339 1. Ára 12 P.

Szerző a hasonnevű hires sárospataki tanár, majd később debreceni lelkész fia, a debreceni egyetem ismert pedagógusa. Hosszú tudományos pályáján sokat foglalkozott gyakorlati neveléstani kérdésekkel is. A középiskolák reformjáról már 1897-ben jelent meg tanulmánya. Egyébként fő munkatere az esztétika, amely tudományágban A magyar esztétikai irodalom története című 1928-ban megjelent műve elsőrangú hézagpótló könyv.

Jelen munkája, melyet feleségének ajánlott, egyetemi előadásait tartalmazza és mint ilyen jó szolgálatot tesz a hallgatóknak, akiknek e tárgyból vizsgára kell készülniök.

Könyvéről az Előszóban szerző maga megállapítja, hogy miben tér az el a ma magyar nyelven forgalomban levő két másik neveléstantól, a Weszelyétől és az Imre Sándorétól. Mitrovics legfőbb célja az elméleti alapvetés, főleg a lelki élmények ismertetéséből kiindulva. Az egyes kérdések tudományos fejlődéséből csak a legszükségesebbekre szorítkozik, viszont az egyes pedagógiai feladatokat az alapvető lelki tényekre igyekszik visszavezetni. Úgy gondolja, hogy ha a nevelő a pszihikai törvényszerűségeket, másfelől a filozófiai alapokon nyugvó teleológiai szempontokat ismeri, ezzel olyan pedagógiai gondolkozásmódra tesz szert, amely lehetőleg minden előforduló esetben útba igazítja. Amint Írja »kazuisztikus előadás úgy sem képes az élet összes lehetőségeit kimeríteni«. Ä gyakorlati alkalmazás körére csak kevés helyen terjeszkedik ki. Egyéni hajlamai is arra indították, hogy könyvének elméleti jellegét mindvégig megőrizze. Pedig hogy a gyakorlat terén is mily értékes mondanivalókkal rendelkezik, azt mutatják azok a példák, melyeket fiú és leányközépiskolákban szerzett 17 évigya-