Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-18 / 7. szám
Negyvenötödik évfolyam. 7. szám. Pápa, 1934 február 18. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI R EFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE------- ----------------------- MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. -........—------------------------------FELFLŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA> FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A lelkipásztor magatartása a falusi gyüle= kezetek lelki gondozása szempontjából. Irta és a Belsősomogyi Lelkészek Önképző Társaságának szigetvári ülésén felolvasta: Szabó Bálint hedrehelyi lelkész. Gazdálkodjék a falusi pap? Erre Hesselbacher azt az okos feleletet adja, hogy ne. A gazdálkodás, minden egyébtől eltekintve, akkora tudást és elfoglaltatást jelent, hogy arra a lelkipásztori teendők) lelkiismeretes ellátása mellett aligha tudunk elég időt és erőt fordítaini. Azonban a mezei, kerti és egyéb gazdasági munkák ne legyenek ismeretlenek előttünk, S egyre vigyázzunk: az a kis darab föld, kert, gyümölcsös, vagy szántóföld, mely a parókhia körül var], mintaszerűen legyen művelve. A pap kertje legyen a falu büszkesége! Hiszen tudjuk, hogy a szellemi munkát milyen kevéssé tudják megbecsülni .azok a^z emberek, kik csak testi munkával foglalkoznak. A kertben végzett szorgalmas munkánkból meglátják híveink munkakedvünket és kitartásunkat és — ami a fő — a lelki rokonságot, az »anyaföld« iránt való szeretetet. Annak a mondásnak, »a parasztnak legyen az ember paraszt«, megvannak a maga határai. Az »elparasztosodás«-tól óvakodni kell, mert az xelparasztosodott« pap semmit sem ér. Ugyanis a falusi ember tekintélyszükséglete olyan embert kíván, akire úgy nézhet fel. Ezért az a pap végzetesen eltévesztheti hivatását, aki semmi mást' nem tud és nem űz, mint fatenyésztést, állattenyésztést, vagy földmívelést. Talán dicsérik szorgalmát, megcsodálják tájékozottságát abban a bizonyos foglalkozásban; de szűr alatt a dicsérő szavak közé gúnyos megjegyzés is kerül. »Prédikációjának mindfg van egy kis istállósziaga«, állapította meg okosan egy ilyen hires parasztpapról egy értelmes gazdahive. Meg kell tanulnunk azt a művészetet, együtt élnünk híveinkkel és mégis bizonyos távolságra lennünk tőlük. Az igazi szívélyesség egyesítése megfontolt tartózkodással olyan feladat, mely iránt a falusi lelkipásztornak különös tapintattal kell bírnia. Különösen akkor fontos ez, ha családi összejöveteleken veszünk részt. Ilyen alkalmakkor nyílik ki az emberek szive, ha látják, hogy örömmel vagyunk köztük. Nem szükséges ünnepélyes arcot magunkra erőltetnünk, hogy mint különösen megtisztelt vendéget fogadja^ nak. Minden valamire való rendes gazda enélkül is úgy tekinti megjelenésünket, mint az ő házát ért megtiszteltetést. De a barátságosság mellett nem szabad csorbának esni a méltóságon. Elvárják tőlünk, hogy minden tettünkben paphoz illően viselkedjünk, mert hiszen az egyház képviselői gyanánt tekintenek ránk. Meggondolatlanság volna vidám esetek elbeszélésével törekednünk különös népszerűségre. A kedvelt anekdotázó pap maga ássa alá tekintélyét. »Ha a szószéken látjuk is, mindig a lakodalmakon elmondott tréfái jutnak eszünkbe«, ezekkel a lesújtó szavakkal mondotta meg egyszer találóan véleményét egy tréfakedvelő papról egyik falusi asszony. Minél komolyabban tekinti a falu hivatalos munkálkodásunkat, annál élesebben figyeli hivatalonkivüli magatartásunkat. Hesselbachert egyszer egy fiatal nő felkérte egy lakodalomban, hogy énekeljen valamit. Ő egy népdalt akart elkezdeni. De a fiatal nő azt hozta fel mindjárt, miért nem dicséretet kezd? Pedig ez a nő nem volt kegyeskedő, nem akart képmutatóskodni, őszinte, nyílt vidám lélek volt. De úgy gondolkodott, mig a pap itt van köztünk, egytittlétünknek komolynak kell lenni. A jókedv mellett is lehet komolynak maradni. A vidámságnak nem szabad pajzánsággá lenni. Ha a pap maga pajzátnkodik, megkockáztatja, hogy a társalgás féktelenségbe csapjon át s akkor a falu pajzán tréfálkozásának céltáblájául a papot tekinti. Ezzel aztán annak a célnak, hogy az örömben a mi személyiségünk nemesítőleg és nmelőleg hasson, épen az ellenkezőjét érjük el. A falusi lelkésznek a korcsmában nincs semmi keresni valója. Hogy a korcsmába el ne járjon, arra nézve egyetért mindenki, de viszont azt sokan megengedhetőnek tartják, hogy mondjuk hetenként egyszer egy külön szobában a tanítóval, jegyzővel, orvossal stb. falusi kaszinó módjára összejöjjenek, politizáljanak, megvitassanak valami falusi pletykát s előhozzanak egy-két gyengébb vagy erősebb tréfát. Kell az emberek közé is menni, hogy megismerjük a népet, mondják az ilyen összejövetelek kedvelői. Ha elismerjük is, hogy vannak különös társalkodási képességgel megáldott egyének, akik szükségét érzik egy ilyen élénk, u. n. »uriest«-nek és ügyes szónokok, akik az ilyen összejövetelnek lendületet tudnak adni, a társalkodást elmélyítik s talán értékesebbé teszik, mégis ne felejtsük el, hogy az ilyen esték nem népesték. Néhány kivételtől eltekintve, azok az egyének, akikkel együtt vagyunk, nem épen egyházias és vallásos gondolkodásúak. Semmi esetre nem mondhatók népnek, melyet állítólag ismerni agarunk és amely előtt »tiszta emberi rnivoltunk«-ban a palást tisztaságának sérelme nélkül mutatkozhatnánk. Talán valamennyien hallottunk esetekről, amelyekben a pap »tiszta emberi mivoltá«-ban ilyen társaság előtt nagyon is szánalmas alakká lett. M.aga előtt a .gyülekezet előtt azonban határozottan ártalmas következményű az ilyen, u. n. szórakozás, mert tóbbé-kevésbbé a falusi arisztokrácia tagja gyanánt tüntet fel bennünket. »Urak papja« leszünk ahelyett, hogy a gyülekezet minden tagjához egyformán közel állanánk. Valódi tekintélyünk csorbát szenved. A nép megismerésével pedig hogy állunk? Aki a népet a korcs
